A macskám ugat.

Ülök gyanútlanul, olvasom a szociálpszichológiát, halkan duruzsol a Quimby, a macskám néz kifelé az ablakon és ugat. Alig hallhatóan, de "vuff-vuff" hangot hallat kifele magából, én pedig hol halkan röhögök rajta, hol pedig elrohannék vele a macskaneurológiára, hogy biztos macska-e még? Vagy már makacs és átváltozott kutyává, hogy neki se hiányozzon a barátja, és mi se legyünk olyan magányosak. Egyes (és kettes) kultúrákban szent állat a macska. Nem véletlenül.

*: cím a meglepődöttség miatt nincs.

Újra és újra hőemelkedésem van, szerintem ezen a hőmérsékleten működöm. Nem mondom, hogy jól vagyok, se így, se úgy, de majd rendbejövök. Azt hiszem, leértem a szakadék aljára és ott építettem egy csigaházat. Egy vastagfalú, szigetelt csigaházat. Most a legbelső szobából kukucskálok kifelé, néha az ablakból, néha kidugom az orrom, megnézem a kinti dolgokat, de aztán visszahúzódom, oda legbelülre. Mikor fogok tudni kijönni és ugyanolyan lenni, mint amilyen voltam? Tudok-e majd ugyanolyan lenni? Nem tudom.

Csütörtök óta ki sem dugtam az orromat, holnap megnézem mi van a nagyvilágban és bemegyek a Nagyintézménybe is. Hogy hogyan tervezem? Hát így:
"(Csak ma) kedves leszek. Olyan jól fogok kinézni, ahogyan csak tudok, csinosan öltözködöm, halkan szólok, udvariasan viselkedem, bőkezű leszek a dicséretekkel, senkit sem bírálok, nem találok hibát semmiben, és nem próbálok meg senkit sem megrendszabályozni vagy megjavítani."

Természetesen nem postolhatok idézet nélkül. Bár az író ismeretlen, helyettem mégis kimondta, amire vágyom.

LLI csütörtökön azt mondta, hogy most nagyon sovány vagyok. Nem értem, miért mondta, én nem látom magam annak sőt szerintem most visszahíztam valamennyit. A helyzet az, hogy szeretnék kommunikálni az emberekkel, de a mostani tapasztalataimból azt veszem észre, hogy nem tudom elmondani kifelé azt, amit érzek. Az emberek mást értenek, gondolnak a szavaim alatt, mint amit valójában mondani akartam volna. Nem a hallgatósággal, a beszélővel van a baj. Beszélgetni szeretnék, nagyot és sokat. És szeretném szeretni magam.

Újfent elindultam lefelé a szakadék mélye felé. Még csak féúton járok. Szeretném kinyitni az ernyőmet, mint Mary Poppins, de egyelőre csak a gombot nyomogatom. Vajon kinyílik?

Azt hiszem, ennél jobban nem is lehetne kifejezni azt, amiről már nem tudok Vele beszélgetni.

"Nézd, az Arany-búza ölén ring a szél!
Szebb időkről regél. Te csak bízz, s ne
a gondokkal törődj! A tolmácsa légy!
De ebben más lehet társad.
Ne bándd, mert én nem vagyok házad,
csak egy híd! Épp, hogy több legyél nálam,
azért szóltam pár szót.
...és tudod,
megtiszteltetés volt."

Két dologra riadtam fel az előbb, a mély és megnyugtató, éjfél előtti álmomból.

Riadalom I.: nem jelentkeztem vizsgakurzusra a második félévben, nem folytathatom tovább az egyetemet, mást kell keresnem. Rögtön be is kapcsolatban a gépet, remegő lélekkel iszkoltam az internetes, egységes tanulmányi rendszer felé.

Riadalom II.: vesémbe belenyilalt pár perce (Ámor) a fájdalom, azóta is fáj, szúr és ég. Nem először, de eddig azt hittem a kemény, nagyintézményi szék a fájdalom okozója. Nem tetszik ez a fájás. Azt hiszem, holnap irány a háziorvos. Nem tetszik továbbá: reggeli hányingerem, hogy kerülget az ájulás, hogy hirtelen, csak úgy a semmiből felfordul a gyomrom, megszédülök és iszonyatosan fáradt/gyenge vagyok. Nem, nem vagyok terhes (maximum gondterhes), hacsak nem termékenyítettek meg a téli mínuszok. Hogy mi ez? Nem tudom. Holnap testgyógyászhoz, csütörtökön lélekgyógyászhoz vagyok hivalatos. Bár a testiben még nem vagyok biztos, reggel meglátjuk hogy vagyunk, hogy vagyunk

Persze csak akkor, ha nem jönnek megint a rémek álomruhát öltve és forgom végig az éjszakát, mint ökör a nyárson. Majd másnap úgy nézek ki reggel, mint aki lenyelt egy romlott hóembert egészben. És úgy is érzem magam. Most bezzeg álmos vagyok, de hát nem merem így álomra hajtani a fejem. Párnára meg még kevésbé.

utóirat (szeretlek): Riadalom I. megoldva. Szerencsére az internetes, egységes tanulmányi rendszer megmondta a tutit. Egyébként pedig nem kellett jelentkezni, jelentkeződtem a két vizsgakurzusra magamtól, illetve a rendszer által. Biztos a vesém üzent és azért álmodtam ilyen rémet. A vesém (és az ördög) nem alszik!

Azt álmodtam, hogy újra az Utált Intézménybe vagyok, ott vannak az általános iskolai osztálytársaim (akikkel mai napig jóban vagyok), Eszti, Hanni, Kriszti - csakcsajok. Ott volt még Tortás és ZénóZebulon is. Mind utáltak. Az egyik órán kimenekültem az osztályból, egészen hazáig futottam, majd amikor 3 nappal később megjelentem az azonnali üzenetküldő rendszerben, megkérdezték, hogy tényleg nem voltam iskolában 3 napja? És, hogy nekik tulajdonképpen semmi bajuk nincsen velem, csak nincs kedvük velem face to face beszélni, beszélgetni. Sírni kezdtem álmomban (is), és azt gondoltam, hogyha ez van, akkor nincs helyem itt többé. Mikor következő nap bementem már a Nagyintézmény épületébe sétáltam be, de az emberek és a helyzet ugyanez volt.

Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Ez asztmásoknál éspervagy tüdőbetegeknél normálisnak mondható. Én, ki kigyógyultam a tüdőgyulladásból és hörghurutból ezt nem diagnosztizáltam a normális kategóriába. Kétségbeesetten kerestem a telefonomat, meg kellett néznem a dátumot, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok és milyen évet írunk. Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy nem, nem 2006 van, hanem 2010. Végigfuttattam a szememet a telefonkönyven, láttam, hogy csupa Nagyintézményes névvel van tele, nincs benne egyetlen Gennyputtyony sem. ZénóZebulont, Szaktanárt, Darawkot, Bringát, Képzőművészt, Ökoanyánkat és Indiagirlt is megtaláltam, amit azt jelentette, hogy ők minden bizonnyal részei voltak (vannak) az életemnek. Meg kellett hallgatnom ezt a Coldplay számot, hogy tudjam, fejlődött a zenei ízlésem és, könnyes szemmel de, le kellett írnom az álmomat ZénóZebulonnak egy sms-ben, amit végül nem küldtem el. De jól esett megírni. Mégegyszer meg kellett néznem a telefonom naptárját, hogy abba tudjam hagyni azt a kétségbeesett, hajnali 6 órai sírást amitől azt hittem, kiszakad a lelkem.

Nem mertem visszaaludni, féltem attól hogy folytatódik ez az álom. Nem folytatódott, jött helyette rosszabb. Anyu balesetet okozott, ami miatt örökös zárkába akarták csukni. Én, a jogász ismerettségeimet kihasználva, először Mr. Titulushalmozóhoz mentem, aki elmondta az esélyeket, majd egy nála sokkal sikeresebb emberhez küldött. ZénóZebulonhoz. Ebben a kérdéskörben megállapíthatom: látom a jövőt! Hogy végül mi lett a bírói döntés, arra sajnos nem kaptam választ, de ha jobban belegondolok, nem is akartam.

A hétfői nap tanulságaként, amiről talán majd később: "...so come over, just be patient, and don't worry."

Sade jó, erre a napokban jöttem rá. Egyik nap találtam a gépen egy számot és azóta csak ezt dúdolgatom. Ez különösen a rekedtségem virágkorában volt kellemes minden körülöttem lévő fülelőnek.

Mostanában úgyis nagy művészek mondataiból élek, ezek tartanak életben. Ezért hát álljon itt egy Sade dal az első közös (ámbár ránk jellemzően viharos és zűrzavaros) Bálint-nap alkalmából.

I will show you you're so much better than you know
When you're lost and you're alone and you can't get back again...

Leterített a betegség, ma sem tudtam kilépni itthonról. Kétes eredetűnek érzem a kórt, mert a tüdömből/ről/ben a háziorvos nem hall semmit, pedig nekem bizony fáj. Ezért ágyba parancsoltak, és mit csinál az ember lánya egész nap az ágyban (ha egyedül van)? Olvas. Én is azt teszem. Már nem tudom pontosan, hogy ZénóZebulontól kaptam-e ezt a könyvet (is) vagy én vásároltam magamnak azon a péntek délutánon, lényeg a lényeg: A Piedra folyó partján ültem és sírtam-ot olvasom most, nem mondhatni, hogy villámsebességgel. Be kell látnom, nehéz könyv, tömegközlekedési eszközön nem is szoktam olvasni. Csak itthon, ágyban, párnák közt.

A mostani válságos időkben, inkább beszéljenek helyettem, az érzéseimről a híres írók. Kavalkád van bennem, csomók vannak az életemben, amit nem tudok megoldani. Inkább kötök még rá párat, hogy még esélyem se legyen elejét venni a dolgoknak. Ezektől a csomóktól viszont fizikailag rosszul vagyok, nem szeretem ha nincs rendben az életem, ezért inkább magamba költözöm, a varázstakaróm alá.

Coelho viszont mutatott nekem valamit, amivel ez az egész megoldható lenne. Vagy legalább is A Másik azt csinálná, amit én valójában szeretnék. Bolondítógyógyító A Másikat szuperegónak hívta, és talán (ebben az egy dologban) igaza van. Mégis inkább Coelho-hoz fordulok, aki kicsit hosszasan ugyan, de elmondja azt, amit én valójában szeretnék.

"Itt vagyok ebben a szobában - gondoltam. Távol mindentől, amit megszoktam, egy faluban, ahol még soha nem jártam. Olyan dolgokról beszélgetek, amik azelőtt soha nem érdekeltek. Miért is ne tehetnék úgy - pár percig -, mintha más lennék?
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret. Igen, ez az a nő, aki lenni akarok - és aki egyszer csak megjelent, s akivé átváltoztam.
Éreztem, hogy a lelkemet beragyogja egy Isten jelenléte - vagy egy Istennőé -, akiben már rég nem hittem. És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja a testemet, és leül az egyik sarokba.

Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat.
Láttam, hogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságában tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit. Az eljövendő szerelmet eleve elutasítja az elmőlt szenvedések miatt."

Miután felébredtem, sőt talán már tegnap este is valami fura űr költözött a lelkembe. Az űr nem új, csak most úgy gondolta, előlép egy kicsit. Szerintem kisebbségi komplexusa van, ha kicsit nem foglalkozom vele (Vele) akkor egy idő után elkezdi a menetelést és addig toporzékol, amíg észre nem veszem.

Időszűkében és hidegben álltam a villamosmegállóban (a villamos persze nem jött, fájt a torkom és szomorú zenét dobott a telefonom zenelejátszója) elszirénázott mellettem egy mentő. El is sütöttem magamban a tanult poént, "Ilyen rosszul volnék?", de ebben a pillanatban rájöttem, mi az ami 4 órája üresen kong bennem. A hiánya, ami fáj és éget belülről. Ha nem lenne ez a csekélyke plusz erőm, amit a reggeli meleg zuhany adott nekem, összerogynék a villamosmegállóban. Első helyet harcoltam ki magamnak, hogy fel tudjak szállni a következő villamosra, de mégis hátrébb kellett húzódnom és meg kellett fogódzkodnom a korlátba, mert különben tényleg összeestem volna. Eltekintettem a messzeségbe, próbáltam másra koncentrálni. Napraforgók, lepkék, madárkák, futkározó gyerekek, az összes jót a tudatomba akartam erőszakolni. Félig-meddig sikerült vagy legalábbis annyira, hogy fel tudjak szállni a sárga járműre.

Amikor a Nagyintézmény megállójához érve leszálltam, megint minden jó lett. Igaz, hogy még mindig késésben voltam, de a torkom fájása enyhült, gyorsítottam a lépteimen, hogy ne késsek sokat. Gyorsan elment a nap, hoztam a formámat (ami a rengeteg oldalas jegyzetelést illeti) és még az egyik tanárommal is egymásra köszöntünk a folyosón. Nem csak egy vagyok a százhúszból, fura érzés. Próbáltam elintézni a tanulmányi osztállyal, amit el kellett és felvéstem a "Ne felejtsd el!" füzetembe a megvételezendő könyvek listáját, árát és felkutatási helyét. Hoztam a formámat, említettem már?

A metrón pedig Lábujjhegyen-t olvastam, még élvezem azt a hetet, amikor nem temet be a szakirodalom. Közömbös a cím, fogynak a sorok, a bablevesről olvasok majd a torokfájásról. Közben ismét érzem az űrt, hogy fáj, hogy éget, de igyekszem az olvasásra koncentrálni. "A torkom száraz, de a fájdalom, amit este éreztem, elszállt belőle. Halkan krákogok... Nem fáj. Az ujjongáson túl arra gondoltam, vajon hová lesz ilyenkor. Hová tűnik a fájdalom. Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott áll lesben valahol egy sötét szögletben, és csak a pillanatot várja, hogy felbukkanjon. Hová lesz? A leghihetőbb, hogy bennünk marad. Itt van, láthatatlanul. Elnyúlik, elterül, nincs is. Nem érzünk a jelenlétéből ilyenkor semmit. Pedig biztosan itt ólálkodik. Hogyan tudna másképp, ha akar, egy másodperc törtrésze alatt elhatalmasodni rajtunk. Hogyan tudna rögtön és azonnal úgy fájni... De most nincs. Nincs sehol. Nem fáj semmi."

Mire végigolvastam a bekezdést, természetesen, újra fájt és égetett. Fel is néztem egy pillanatra a könyvből, mert ezek után nem érdekelt a bableves-téma megint. A metró éppen feljött a felszínre, a Nap megvilágította a fekete betűket és újra azt éreztem, hogy 2006 van, március, napsütéses tavaszi csütörök délután. Az a csütörtök délután, amikor azt éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéből, hogy ennél jobban nem konghatok az ürességtől, hogy ennél fájdalmasabb nincsen. Aztán újra 2010 lett, február, napsütéses téli kedd délután. És én azt éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéből. Mert nem hívhatom fel, mert nem kérdezhetem hogy miújság?, mert nem bosszankodhatok a látszólag semmilyen kapcsolatunkra. Hogy nem várhatom a pillanatot, amikor visszahív és nem mosolyoghatom bele a telefonba az örömömet, hiszen oly' ritkán beszélünk. Mindezt persze lopva, mert ilyenekről sosem beszéltünk.

Pedig néha úgy felhívnám és megkérdezném tőle, hogy mit szól ahhoz, hogy már megnőttem és egyetemista vagyok. És, hogy épp az egyik álmom válik valóra. Azt hiszem, büszke lenne és talán, ha elolvadt a hó és minden biztonságos, elvinne hogy megint együtt nézzük a Velencei-tavat a kedvenc helyemről.

ZénóZebulontól kaptam ezt a Schaffer Erzsébet könyvet, mert tudja, hogy szeretem. Ma az egyik gyengébb lázas percben levettem a polcról, mert a tegnap esti borzalmak után valami szépre, hihetetlenre vágytam. Nem mintha a tegnap este nem lett volna hihetetlen, de erről majd máskor.

Schaffer Erszébet történetei mindig megérintenek valahogy. Sírok, nevetek, lebegek, elgondolkodom, átérzem és kicsit meg is javulok tőlük. Néha elmesélik és kimondják azt, amit én nem tudok. Ilyenkor mindig üt a felismerés: jé, ezek az én szavaim is lehetnének! Ma két történetben találtam meg a saját szavaimat, gondolataimat.

Az első az utazásról szól. Nem a Maldív szigetekre, hanem arról az utazásról, amit mások Életnek hívnak. Annyira passzolnak a mondatok a mi történetünkre, hogy meg is álltam egy pillanatra az olvasásban, amikor a bekezdés végére értem.
"Akkor, ott az útszélén még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen, igen, a nem, nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat, az ilyeneket például: "Az élet ünnepek nélkül olyan lenne, mint a poros országút szomjait oltó korcsmák nélkül.."."

A másik pedig rólam és az ottmaradásról szól.
"Menjen...? Maradjon... Tudta, nem fogja marasztalni. Se biztatni, hogy induljon. Neki kell dönteni. De nem bír.
Maradni szeretne. Testének minden porcikája arra vágyik, hogy itt maradjon a közelében. És ha őszinte, akkor belül, legbelül sincs más parancs: maradni. Vele maradni. Végtelenné tenni a véges pillanatot. Hallgatni. Néha megérinteni. Aztán visszahúzódni az öblös fotelbe, amely akkora, ha kicsire összekucorodik, el is tűnik benne egészen. Eltűnni, felolvadni, örülni annak, hogy vagyunk."

Schaffer Erzsébet már megírta helyettem, nekem már csak a csodálkozás marad, hogy hiába olvasom el sokadszorra, még mindig elképedek, hogy az összes darabka passzol.

Van Piazzolla Tavaszában valami egészen különleges, amibe beleszakad a szívem. Mindig, mikor hallgatom kicsit elveszek a darabban és utána nem győzöm magam összeszedni. Kiskanállal. Különösen a második perctől, ott látni lehet engem atomonként. Biztos azért, mert tavaszi lány vagyok... Valami csodálatos!

A másik, a Nyár. Legszívesebben kiszaladnék a világból. A darabban lévő vadság, tűz felébreszti a bennem legeslegmélyebben bújkáló lényt, aki elő akar törni, bent maradást nem tűr. Ismerős hangok, elvágyódás, múltidézés. Mégis kell a múlt, nem kell az újdonság. Csak a múlt kell, semmi más. A szép, a tiszta, a boldog múlt. Megbolondít a Nyár. A kalandkeresésről szóló Nyár, a szerelmes Nyár, a lüktető Nyár. Engedjetek kifutni innen, a Nyárba, had menjek, had nézzem, látni akarom! Szépen, lassan úszott bele a lelkembe a műben rejlő kétség és fájdalom. Szívszaggató ez is.

Zenei Anyám ajánlotta ezt a két művet, azt mondta, nekem tetszeni fog. Ismer, nincs vita. Míg ezt a két művet hallgattam ma, Anyukám felszólt a nappaliból: "Kislányom, hegedülsz?", "Persze, Anya!". Semmi gond, hogy egy egész zenekar hegedül/brácsázik/csellózik, Anya szemében Gogóka egyedül hegedül. Hallanom kell őket élőben, át kell élnem, látnom kell a zenészeket, ahogyan átélik a darabot. Már értem, miért mondta B., hogy ők ketten most Piazzolla-lázban égnek. Igaza volt, ez a két darab éget, mar, csíp, rúg belülről. És már azt is értem, hogy ez a női szakasznak miért tetszik annyira. Nem lehet ezzel a két darabbal betelni!

Vannak emberek, akik konkrétan buták. De annyira buták, hogy üt a butaságuk. Nem holmi fehér kesztyűvel, hanem egyenesen egy métaütővel. Piff-paff-puff. Én mondjuk röhögök, de azért valahol (hol?) sajnálom őket. Miért? Azért, mert buták. 

Beszélgetés közben a Csapd le csacsi című klasszikusból jut eszembe az a klasszikussá vált idézet, hogy "Az a te bajod, hogy túl sokáig éltél vidéken és nem fejlődött ki az agyad!". És, barátom, tényleg nem. De ehhez nem muszáj vidéken élni, a pesti butaság is meg tudja ütni a "Te tényleg nagyon buta vagy!" szintet.

Igazából a butaság szerintem összefügg azzal, hogy vannak olyan emberek akik beképzeltek és nem látnak tovább az orruknál. Vagy még addig se. Elvannak a szemüvegük/álarcuk mögött, köszönik szépen, de ha valami nem úgy történik, ahogy ők az elképzelik máris azonnal mindenki hülye, seggfej, fasz és egyébként is bassza meg a világ! Ebben a pillanatban ültetném le az embereket egy bazinagy tükör elé és megkérdezném tőlük, hogy nem-e lehet-e, hogy veled van a baj, pajti?

Nagy az Isten állatkertje... (és ha jogász lennék, folytatnám).

Ma, ahogy tettem vettem itthon, rájöttem: egy hónapja blogolok itt. És, hogy egy hete csinálom a semmit, azt is aktívan.

Először a blogról írnék kicsit. Sokat változtam mióta itt írok, sokan nem tudják, hogy itt írok. Azért a biztonság kedvéért írtam egy postot az előző helyen. Nem helyes a kifejezés "sokat változtam", mert a dolgok változtak és velük én is. Mi is. (Jut is eszembe: valamelyik nap kezembe került egy Cosmopolitan, úgy értem az újság, nem a koktél és az volt benne, hogyha többet jut az ember lányának eszébe a "mi", mint az "én" akkor az jót jelent. Jelentem: jót jelentek.) A tükörképem is megváltozott, a belső is és a külső is, én pedig örülök neki. Először azt hittem, hogy nem tudok majd ezzel mit kezdeni, de egész jól megy. Lezártam, amit le kell és elengedtem, amit el kell.

Egy hete pedig aktívan csinálom a semmit. Pihenek, itthon vagyok, beszélgetek, tisztázom magamban/magammal a dolgokat, de semmi látványos! Egyetlen aktív dolog volt a héten a hétvégi szánkózásunk. Kimentünk a friss hóba és szántottuk a havat (igen, ez a szánkózás). Magam részéről utoljára 6 évesen. Persze, megszívtuk, mert akkorát estünk, hogy térd-, láb- és hátfájdalmaink lettek, mint a nyugdíjasoknak. Nem hiszem, hogy idén még egyszer mennénk, de nekem nagyon tetszett. Igazából meglepetésszerűen hatott a dolog: "megnézzük ezt a filmet, aztán kimegyünk szánkózni.", ez volt a reggel 7 órás meglepetés. Mi voltunk az elsők és valószínűleg az én hétmérföldes kacagásomra ébredtek az emberek a környéken. Nekik is kell valami jó, na! Ha már Mi vidámak vagyunk, legyenek a többiek is azok.

...ízlelgettem a mi szócskát és gondokolkodtam a délutánon. Kevés olyan dolog van, amire nem találok szavakat, de ez a mai délután ilyen volt.

Zenei Anyámmal találkoztam és sokat beszélgettünk. Az otthonába hívott, ami különösen melengette a szívemet. Számomra az otthon nem olyan, ahova bárkit csak úgy meghívok, nálam ezt ki kell érdemelni. Ő is ilyen és én (mint a mellékelt ábra mutatja) kiérdemeltem. A megbeszélt időpont után néhány órával később érkeztem, mert Zenei Anyámnak intéznivalója akadt. Ha nem éreztem volna ennek az intézésnek a súlyát, haragudhattam volna, hogy az utolsó pillanatban szólt, de így nem. Különben sem vagyok haragos. Megbeszéltük még azt is, hogy közösen fogunk kutyátsétáltatni, úgy értve, az ő 50 kilós kiskutyáját. Plusz, elvittem hozzá az elveszett-de-megtalált Öreg Hölgyet, hogy hangolja be nekem, mert én nem vagyok rá képes.

Miután letelepedtünk a vajszínű kanapéra (ami szinte, mint az enyém), kért engem, meséljek, mi van velem. Egyetem, sikertelenségek, család, barátság, szerelem, bla-bla-bla... Ahogy a mindennapi dolgokról való mesélésből kizökkenve ránéztem, elképedtem, milyen szomorú az arca. Egy hajtűkanyarral becsuktam az "Életem története mióta nem találkoztunk" című könyvet és megkérdeztem, ő hogy van. A válaszát "Élete története mióta utoljára találkoztunk" című könyvben tudnám megírni, de ezt csak akkor tenném, ha megkérne rá. Elfújták azt, amit ő 30 évig építgetett, amiért élt, amit szeretett. Az az ember tette tönkre, akiért csinálta; egy olyannal karöltve, aki munkájában hasonló, mint ő csak fiatalabb kiadásban.

Ahogy gubbasztottunk ott a kanapén, csontomig hatoltak a szavai és velük együtt a fájdalma is. A beszélgetésünk közepén beszúrt egy mondatot, ami azóta is a fülemben cseng, mintha mindig mondaná. "Most teljesen úgy, annyira őszintén beszélek veled, mintha a lányom lennél." Meglepő, szívszorító, fájdalmas dolgokról mesélt nekem egy olyan ember, akit példaként fogok említeni mindenkinek míg élek (sőt lehet, hogy utána is). Nem csak azért, mert meghatározó személye az én kicsiny életemnek, hanem mert elképesztő dolgokat tett és tesz még ma is. "Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő."

Félelemről, bánatról, csalódottságról, még mindig lángoló szerelemről, gyászról, szülőkről és soha el nem engedésről beszélgettünk és én nem akartam onnan eljönni. Nem azért, mert épp ráakaszkodási kedvem volt, hanem mert éreztem azt, amit érez és ilyen érzésekkel az ember nem maradhat egyedül. Mindennap ilyen súlyú bánatot nem hordhat, nem kelhet fel vele, nem létezhet ezzel együtt. És ezt néha ő is így gondolja. Ez a mondat, ami többször is elhagyta a száját, úgy hasít belém még most is, mintha 10 kés volna. Hiszen mióta komoly, iskolás vagyok követjük egymás életét, (ámbár csak részben, de) benne vagyunk és bizony, nem hiába lett ő az én Zenei Anyám. Rengeteg dolgot meg tudok vele beszélni, rengeteg dolgot máshogy, érett szemmel lát és ami fontos: kívülről. És ez, a mai nap után, rám is igaz. "Szeretném fogni a szavakat, és javasként gyógyítani velük."

Amit megígért nekem az a közös kutyasétáltatás volt, az ő 50 kilós kiskutyájával. A kutyával csak pórázon és méteres távolságban találkoztam eddig, viszont ma ő várt engem, mikor felértem az emeletre. Kicsit meglepődtem, ritkán fogad engem egy rotweiller. Azért kellett Zenei Anyám segítsége az első közelítéshez, mert hiába édibédicukorbogár azért mégis csak erős (és kicsit félelmetes). B., aki új és szereti Zenei Anyámat megkérdezte tőlem én vagyok-e 50 kiló, mint a kutya? Ezt kedves kis bóknak vettem, majd közöltem, hogy nem, de a súlyom valódi, kilóban mért értékét nem árulom el.
Elsétáltattuk a kutyát sokáig, és közben újra beszélgetni kezdtünk (hiszen nem lehet némán egymás mellett bandukolni kutyával). Bár a Duna közel volt, mi megint olyan vizekre eveztünk, ahol korábbi tudomásom szerint víz sem volt, nem hogy bármiféle evezőeszköz.

Zenei Anyám meghallgattatta velem azt a zeneművet, amelyet kamarazeneileg játszanak és közben néhány képet mutatott a messzi vidéki turnéról. Miután az idő egyenletes léptekkel haladt afelé, hogy ne érjem el az utolsó metrót, le kellett őt állítanom (nem az időt), de megígérte: még visszatérünk erre. Elszóltam magam, hogyha most nem indulok el akkor sajnos itt kell aludnom. "Hely lenne és még pizsamát is adnék, de Anyukád kitérne a hitéből."
Megölelgettem, ha jól emlékszem, háromszor, majd elköszöntem szépen B.,-től, aki új és szereti Zenei Anyámat, megköszöntem a vendéglátást, megdögönyösztem a kutyát (jaj, de nem akartam eljönni), elültettem a következő találkozás magját és kiléptem az ajtón.

Visszagondoltam arra, ahogy ott gubbasztottunk a kanapén és arra, ahogy könnybe lábadt a szeme. Még sosem láttam ilyennek. Én is sírni kezdtem és eszembe jutott egy Coelho idézet. "(..)Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében,- hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani."

Ha valaki hirtelen a sötétből elém ugrott volna és megkérdezte volna, hogy milyen volt a délután, (azonkívül, hogy sikítottam volna, mert halálra rémített) nem tudtam volna semmit mondani. Ez volt a szavakkal kifejezhetetlen délután.

Most, hogy lekerült rólam a vizsgaidőszak fekete szemüvege, mindent tisztábban látok. Fél napja van ez az állapot (tegnap 12 körül adta le az indexemet a tanulmányi osztályon) és, azt hiszem, szeretem a szemüvegtelenséget.

Fura érzés megélni dolgokat egyetemistaként. Az ember a családja, akarva akaratlanul is, kicsit már felnőttként kezeli, ő pedig, akarva, felnőttként viselkedik. Néha persze érezni lehet a gyermeki megszánást, hiszen egyébként nagyobb lebaszás járna dolgokért. De talán látja a filmből megelevenedett Adams family, hogy nagyobb, érettebb, neadjIsten felnőttebb lettem. Bár náluk sosem lehet tudni... Ha az egyik szavukkal adnak, a másikkal elvesznek. És általában a második mindig nagyobb, mint az első. Úgy értem, a szavak terén.

Két sikertelen tárgyból kérvényt nyújtok be, hogy ne csússzak egy félévet. Itt figyel a két kérvény, gyöngybetűkkel kitöltve, ma viszem be az egyiket. Még sosem csináltam ilyet, furcsa érzés volt leírni, hogy béna voltam. Magamban valahogy így képzeltem el:

"Kedves Egyetemen dolgozó nénik és bácsik, előadók és szemináriumvezetők! Gogóka elszúrt az első félévben két tantárgyat, de megígéri, hogy a következőben már okos és ügyes nagylány lesz. Ezért kéri kérvénye elfogadását, hogy két nehéz tárgyat egyszerre tanulhasson. Köszönettel: Gogóka"

De valójában sokkal szebbet írtam. Legalábbis, ami a kézírásomat illeti.

Most, hogy kilátok már a szakirodalom mögül csomó vágyam van. Na, persze nem "lakás, kocsi, luxusnyaralás" kategóriájú. Példának okáért: fotózni, alkotni szeretnék. Kijelölni egy napot magamnak, amikor csőre töltött aparáttal és zenével útra kelek és csak fotózom addig, ameddig nem szégyellek.A másik egészen egyszerű:  "Aludni el egy kis sarokba', Veled csak eltűnni napokra". A harmadik: aktívan csinálni a semmit, de azt nagyon. Azt hiszem, hétfőn el is kezdem.

TündérM üzenete:
ó, hát kár érte :( pedig azt gondoltam, hogy Ferge-teges haknizással fogom megünnepelni, hogy vége van ennek a fél sikeres vizsgaidőszaknak.

Kriszti üzenete:
Ferge-teges? he?

TündérM üzenete:
Ferge Zsuzsa - Széchenyi-díjas magyar szociológus, az MTA rendes (rendetlen) tagja, társadalmi rétegződés, szegénység politika. tudod, amiről már meséltem, a rettegett szocpoloska...

Kriszti üzenete:
:D

TündérM üzenete:
sajnálom, fél-szakmai ártalom. majd Te is belejössz, ha felveszed a szocpoloskát.

(...fáradt, álmos, ideges, elkeseredett vagyok.)

Megint sok dolog történt, pedig csak egy nap telt el. Nekem pedig a terápiás íráshoz kell folyamodnom. Különösen, ha tényleg ezzel akarok foglalkozni...

A bukási arányom (magamhoz képest) igen magas. Egészen konkrétan: (eddig) háromból kettő. Tegnap kritikus nap volt, a kiborulás napja. Miután szocpoloskán elhasaltam, nem sírtam. Odabattyogtam az előadóhoz, aki beírta a kapát. Mosolyogtam a többiekre, szomorú szemmel újságoltam, hogy következő félévben csak vizsgakurzusként vehetem fel ezt a tárgyat. Elsuhantam az ismeretlen emberek mellett, a lábaim maguktól vittek, nem tudtam hová. A vécébe vezetett az utam, ott is a legutolsóba, ahol felaggattam a kabátomat a fogasra, ledobtam a táskámat a földre és mellé ültem. Kihalásztam a telefonomat a zsebemből, telefonálni akartam. De idáig már nem jutottam el, mert hisztérikus sírógörcs kapott el.

Mi történik velem? Csupa sikertelenség, miért történik ez? Itt ülök az ország egyik legnevesebb és legrégebbi egyeteménen, a 7. emeleti lányvécében, a koszos padlón és sikertelen vagyok. Nem folytathatom a félévet ebből a tárgyból, motyogtam, iszonyatosan szégyeltem magam. "Ezt nem hiszem el..hogy lehetek ilyen béna?" - zokogtam bele a táskámba (amit felvettem a földről, mert a feng-shui szerint a földön kimegy belőle a pénz). Anya hívott, de nem tudtam beszélni, csak azt hajtogattam, hogy nem sikerült - ezt is percekig tartott kinyögni. Felajánlotta, hogy eljön értem, aminek örültem volna, de nem tudtam megmondani, hogy mikorra tudom magam kiszedni a vécéből. Megjegyeztünk, hogy majd hívom. Szerencsére nem a legpublikusabb vécét sikerült kiválasztonom, mert a bent töltött egy óra alatt talán csak egy valaki jött be dolgotintézni. Szorongattam a telefonomat, használni akartam, beszélni akartam Vele, azt akartam, hogy tudja, sajnálom!

Valahogy sikerült összeszednem magam, megigazítottam a (lesírt) sminkemet és elindultam a kijárat felé. Dühös és szomorú voltam, valami nem rám valló dolgot akartam csinálni. Rágyújtani, inni valamit, csúnyán beszélni valakivel, kiosztani valakit. Az első nem rámillő dolog a bukás volt, talán nem kéne több ilyen. De mégis akartam, elhatároztam, elszívok egy cigit. El is határoztam, csak mire a megfelelő bolthoz értem a sírástól nem tudtam megszólalni. Így hát, felszálltam a metróra és felhívtam Anyát, jöjjön értem, nem bírom tovább (és persze közben tovább sírtam. Jelentem: szerintem az unokám esküvőjéig elsírtam a könnyeimet).

Itthon aztán fogalmam sincs, miket csináltam. Transzos-sokkos-öncsalódott állapotban dobáltam le magamról a vizsga hacukát és öltöztem át itthoni ruhába. (Ma reggel pedig csodálkoztam: jé, tegnap ez volt rajtam?) Anyunak, akármennyire haragudtam rá (is) könyörögtem, hogy ne hagyjon itthon egyedül, de muszáj volt elmennie. Arra az időre, míg egyedül voltam, csinált nekem teát és lekváros kenyeret, nehogy bajom legyen. Én ezzel mit sem törődve füstöltettem a billentyűzetet és írtam le a gondolataimat, már könnytelenül, hátha megjavíthatom, amit elrontottam. Aztán valahogy ágyba kerültem, és mély álomba merültem.

Epi érdeklődő telefonja ébresztett, aki kedvesen megérdeklődte, hogy mi volt, majd nyugtatgatott, hogy ezzel nem dőlt össze a világ. Ettől kicsit jobb kedvem lett, mert magammal még csak elszámolok valahogy, de velük... az az igazán nehéz ügy! Viszont valószínűleg a műholdjai is látták, hogy mekkora gödörben ülök, ezért átkapcsolta magát a megértő állapotba. Róla el is tudom képzelni, elég szenzitív ehhez. Enyi viszont nagyobb falat. De az ő férjeura kibékítette őt a mérgével és csak egy kisebb "akkor most tessék ráhajtani és átmenni a következőn!" adagot kaptam. Ezt még el tudtam viselni.

Este felbukkant a listámon, kiről azt hittem, hogy elveszítettem örökre. Hihetetlen dolgok kerültek elő a beszélgetés során, hihetetlen dolgokra ébredtem és jöttem rá. Meghatározni még mindig nem tudom, de most már nem is akarom. Ezek a dolgok itt voltak eddig is, csak én "vak voltam, ki egyszerre fényt lát és süket és néma, mert nem figyeltem arra, hogy mit mond bennem az Isten". Miközben beszélgettünk, ezt hallgattam és megvilágosodtam. Nem minden része szól rólam/hozzám/nekem, de amit meg kellett, azt megértettem belőle. Mikor már meguntam ezt a dalt, bekapcsoltam a tévét, épp Dr. Csont ment, már épp a vége volt. A következőt hallottam benne: "Társak vagyunk. Az életünk múlhat azon, hogy megvédjük egymást."

Mostanában, így a vizsgaidőszak nagyon végén, így.

Fáradtan, fél szemmel, még utoljára átfutom Ottót. És közben mosolygok. Vagy ha nem is, de nem sírok. Hát, most őszintén: kell ennél több?

Össze-vissza bonyolódik Az Élet, öröm is van, bánat is, méreg is, fáj is, jó is. Nem is tudom hol kezdjem...

Mai nappal sikeresen megbuktam a második vizsgámon is, pedig ez nem szokásom. Nagyon nem. Mindkét tárgyra 5-5 napot tanultam és megbuktam, míg mások tegnap kezdtek el rá tanulni és 3-ast meg 4-est szedtek össze. Nincs igazság a földön!

Ezután Tortással találkoztam, megbeszéltük, hogy leülünk és beszélgetünk. Sokat. Késtem 5 percet, mert mire a jegyeket beírták az indexembe eltelt vagy fél óra. Sikerült is elkerülnünk egymást, és mire összeigazítottuk az utakat Tortás sírva futott felém. Pillanatra megrémített engem ez a jelenet, mert sosem láttam még ilyennek. Amikor megérkezett, ölelő és támogató karok fogadták. Annyira szerettem volna valamit mondani neki, folyamatosan Csibikénél olvasott valami járt a fejemben: "Szeretném fogni a szavakat, és javasként gyógyítani velük." Simogattam a haját, szorítottam, de ő csak egyre jobban sírt. Aztán én is sírtam, de ezt csak alig láthatóan, hiszen a támasz nem sír. Elkombinéztunk egy megállót, és én nem tudtam őt megnyugtatni. Szavak nem jutottak eszembe, inkább csak mellette voltam és tartottam a vállamat, mert nem tett ő mást csak zokogott bele. Közösen kitaláltuk, hogy hol üljünk le egy kicsit, hogy összerendezzük a dolgainkat mielőtt metrózni indulunk.

Próbáltam, amennyire lehet, nyugtatni őt, fogni a kezét. Hagyni mesélni, hiszen másképp ezt nem lehet feldolgozni. Engem nem érdekelt, hogy múltat vagy jelent mesél, a hangja volt a fontos. És, ahogy hallgattam egyre jobban éreztem, felnőtt lett ő is. Másnéven: ittmaradó. Elmentem vele a dolgára, aztán hazakísértem, nem bírtam volna őt egyedül hagyni. Mi, ha együtt vagyunk, mindig csinálunk valamit... vásárolunk, valahol ebédelünk, de ma egyszerűen csak voltunk. Ha jött szó, kimondtuk, ha nem jött, nem mondtuk. Ha mélyről jött, átszerveztük az egész testtartásunkat, ha pedig csak úgy beszélgettünk akkor flegmán ültünk egymás mellett. Néha tenyerembe tette a kezét vagy a vállamra hajtotta a fejét, én pedig ott szerettem volna maradni vele egészen addig, míg azt nem mondja "köszönöm, jól vagyok".

A legborzasztóbb az egészben az, hogy a világ, az iskola, Az Élet nem áll meg attól, hogy ő már nincs velü(n)k. Miinden megy tovább. Holnap például "Van-e Isten?" esszét kellene írnia Tortásnak. Erről most kitűnően tudnék, órákat körmölni úgy, hogy a végére kitagadna a református egyház. Nem áll meg, minden megy tovább. Tanulunk, dolgozunk, vizsgázunk, utazunk, néha nevetünk, idegeskedünk, elámulunk. De vajon nem felejtjük-e el azt, hogy eközben sok fontos dolgot elfelejtünk. A megbecsülést, a köszönetet és a szeretetet.

Mielőtt beszálltam az autóba, kedvenc barátnőm lelkére kötöttem, hogyha bármire szüksége van, hívjon. Bármikor. Leginkább azt sajnálom, hogy tényleg nem tudok javasként meggyógyítani mindent a szavaimmal. Pedig úgy segítenék...

Mostanában bele vagyok szeretve a Micimackóba és a Malacka, a hős című klasszikusba. Ma este, azt hiszem nem véletlenül, ezt találtam: Bármerre is jársz.

"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy. Csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok, de hol vagyok én? Azt kívánom, hogy itt legyél, hogy megmondd, esetleg, ha, nagyon nagyon erősen kívánnám, akkor itt teremnél?"

Ebben a dalban minden benne van, amit Az Életről és A Végéről gondolok. Ilyenkor mindig kicsit átgondolom, hogyan is volt, van és miket kéne megváltoztatnom. Többször kéne mondani "szeretlek!", "köszönöm, hogy velem vagy!", "ne haragudj, buta voltam!", amíg lehet. Meg kéne becsülni azt, hogy vagyok, hogy vannak akik igazán szeretnek. Akinek a "szíve csücske" vagyok és akinek a közepe, neki(k) elmondani, hogy nagyon hálás vagyok, amiért még akkor is elvisel(nek), amikor magam számára is elviselhetetlen vagyok és, hogy köszönöm, hogy próbál(nak) megvédeni. És akkor sem hagy(nak) cserben, amikor nem hallgattam rá(juk) és nagy ütést kaptam. Hogy leül(nek) és beszélget(nek), velem van(nak), hogy szeret(nek) engem. És én is szeretem ő(ke)t.

Valami ilyesmi kellene, csak élő, egyenesben.

Valahogy minden olyan semmisnek tűnik, minden csak úgy elhalad mellettem. Repülők szállnak le és fel, én látom őket, nem írták be a jegyemet, amiért küzdöttem, mérges vagyok, Anya kiteregeti a vizes ruhát, én segítek neki.

Tortás felhívott a mobilomon, a csápjaim valami bajt éreztek és aggódva felvettem a telefont. Gyorsan visszahívtam inkább otthon, mert ez nem mobilos beszélgetés. Egy sokkot kapott lány szipogott bele szavakat a telefonba, én pedig próbáltam őket összerakni. A barátnőm továbbra is remegő hanggal mondta a szavakat, az arcomra pedig megdöbbenés ült ki. Hihetetlen dolgokat mondott, úgy éreztem, hogy amíg beszél, az itthoni nadrágomat utcaira kell cserélnem, taxiba kell pattannom és mellé kell ülnöm, mert ő ezt egyedül nem bírja elviselni. Fognom kell a kezét, meg kell őt ölelnem és elmondani neki (ha már kicsit megnyugodott), hogy ne haragudjon rám, mert bántani akartam. Mellé kell ülnöm és vele kell lennem, mert Az Élet című könyvből a "hogyan éljük túl, hogy ittmaradtunk?" fejezetet én már elolvastam.

Vele kell lennem, mert egyedül nem bír megbírkózni azzal, hogy mostmár ő is egy ittmaradó a sok közül, hogy valaki meghalt fiatalon, akit szeretett, hogy nem mondhatja el többet neki az érzéseit. Gyötri a bűntudat, hogy nem volt jó barát, hogy felesleges dolgokon kaptak össze, hogy hanyagolta azt, aki már nincs ezen a földön.

Engem is sokkolt a hír, nemrég még mesélte, hogy hol szeretne tovább tanulni Nagyintézményileg. Nyugodj békében, Táncoslány!

Ha az érzelmi viharokban való önsodortatás olimpiai szám lenne, én lennék a bajnoka.

Tegnap jegybeíratáskor, akaratom ellenére, sikerült összefutni L.M-el. Mikor meglátttuk egymást a Nagyintézmény folyosóján, ő megtorpant egy pillanatra, én pedig elakadtam a beszédben. Egy ideig a szemem sarkából figyeltem, mert kíváncsi voltam: vajon odajön-e hozzám vagy elegánsan elhalad mellettem? Valójában már messziről éreztem, hogy érkezik, csak nem tudtam, hogy merről várható. Megálltunk egymással szemben, pár pillanatig csak néztük egymást, majd szinte egyszerre megkérdeztük egymástól, kinek merre van dolga? Nekem volt még dolgom és ő jött velem, valami ócska kifogással. Úgy tettem, mint aki szarik rá, de titkon örültem neki.

A Nagyintézmény kapuit átlépve azonban valami furcsa érzés ült a mellkasomra, nem bírtam tőle szabadulni. Próbáltam nem ránézni, a szemébe semmiképp, elregéltem neki a vizsgaélményemet, miközben a térdem alig tartott, a gyomrom remegett. Fohászkodtam, hogy ő se nézzen az én szemembe, mert akkor biztosan megszegem a magamnak tett ígéretet: pasi előtt nem sírok. Elszoktam a vágtázásától, mentegetni kellett magam, hogy miért nem hallom, amit mondd. Miközben mentegettem magam, azon gondolkodtam, hogy hogyan rázhatnám le őt, de a lelkem nem akarta ezt. Vagy inkább a szívem.

Mikor megérkeztünk A megállónkhoz, természetesnek vettem, hogy ő is leszáll. Vártam a kezdő lépést, de ő még beszélt hozzám. Hirtelen ráeszméltem, hogy ő talán nem száll le, de azért megkérdeztem: jön vagy marad? Miközben ez a három szó elhagyta a számat, elkezdtek pörögni a mozgólépcsőzésünk, metrózásunk szép képei, és azt éreztem, hogyha most tovább beszélek, zokogni kezdek neki. Ő tovább villamosozott, így én csak intettem neki, és rohamléptekben leszálltam a kombinéról. Amilyen gyorsan tudtam, lerohantam a metróhoz és csak ott kezdtem el sírni.

Meg akartam élni ennek az érzésnek minden pillanatát. Hát, talán túlságosan is sikerült. Akárhogy is volt, szerettem ezeket a pillanatokat. Hogy azt éreztem, tartozom valakihez, hogy amint kilépek a logikátlan zéhá terméből, valaki ott fog rám várni és őszintén meg fog kérdezni a szerintem-eredményről. És azt sem felejtem el soha, ahogy akkor magához ölelt. Azt hiszem, jó volt, szerettem ezt. És most meg hiányzik.

Néha csak keringek magam körül, sokáig nem értem, miért. Aztán rájövök, hogy az elmúlt pár hét képei peregnek a szemem előtt. Akkor jó volt, most rossz. Majd jobb lesz, mert meg fogom szokni, hogy olyan lesz, mint annak előtte volt.

- Jaj, de kis cuki vagy! Jónapot! Mennyi idős? Jaj, hát nagyon édes... Hogy hívják? Jólvan, jólvan, semmi gond, ugráld csak össze a gatyámat meg a kabátomat a sáros lábaddal,tényleg semmi gond! Rendben, menj csak! Viszontlátásra!

Ilyen szavakat intézük a kutyához és a gazdához, amikor találkozunk az utcán. Egy idő után beszédbe elegyedünk a gazdával, amikor elmegy mellettünk a járdán. Először csak egy "Helló/Jó napot!" dukál, aztán már a "hogy vannak?" is beáll a sorba. Így aztán elég kedves ámbár nem különösebben tartalmas beszélgetések zajlanak le a kutyatulajdonosok között nap, mint nap. A királyi többes itt a "gazdi-kutya" kapcsolatról szól, elsősorban.

Épp egy ilyen beszélgetésnek voltam fél-résztvevőkje és fültanúja. Épp hazaérkezvén, esti sétaidőban, egy kisebb brigád haladt el mellettünk kutyával-pórázzal-hótaposó csizmával és az egyik részvevő épp csak odaköszönt Anyának, de a kutyája addig húzta, míg elég közel került és már nem kellett kiabálni. Jött a kérdés: "hogy vannak? az édes kutyus?", erre Anya könnybelábadt szemmel és hanggal elmondta, hogy az édes kutyus nincs többé, és egy hamar nem is lesz másik. Erre a kutyatulajdonosok sajnálkozni kezdtek, mert szegény, pedig milyen aranyos volt.

Ezt már én se bírtam, se félfüllel, se sehogy, betuszkoltam magunkat a lakásba, köszönjük nekünk ennyi elég volt. Na, persze, minduntalan vártam, hogy körömkopogások közepette legyünk üdvözölve.

Tegnap, kötelező jelleggel, hallgattam az mr2-n az Akusztikot. Pont jókor jöttek a dalok, úgy és abban a sorrendben, ahogy szeretem. Volt Szerelem meg Zulejka és Margarita tánca is. Az utóbbi dalt éreztem igencsak magaménak. Az egész, de különösen a vége.

"- Itt az idő. Repüljön fel - mondta Azazello, és hangja elárulta, hogy tetszik neki Margarita őszinte, leplezetlen öröme. - Ha elszáll a kapu fölött, mondja azt, hogy "láthatatlan vagyok". Röpdössön egy ideig a város felett, hogy megszokja, aztán tartson délnek, ki a városból egyenest a folyó mentén. Már várják."

(Nem) Mellesleg szinte hihetetlen, hogy olyan embereket látok a gépen belül, akiket gépen kívül is ismerek. Ezt, ahogy már akkor is tudtam, még az unokáimnak is mesélni fogom!

Az Élet és én mostanában nem vagyunk valami jóban. Nem tudunk priorizálni, se ő, se én. Mindent rosszul csinálunk, rossz időben vagyunk, rossz helyen.

Mára időzítettem az ideköltözést, a hisztérikus tanulást és önmagát a hisztériát is. Ma vett fel a saját online rendszerébe ZénóZebulon taláros társa, mert aggódását akarta kifejezni. Na, de felém? Plusz, a lelkemre kötötte, hogy adjak át 3 üzenetet ZénóZebulonnak. Én, a miniatürizált titkárnő palánta. Rendben, megjegyeztem majd az illedelmes elköszönés után elkezdtem pánikba esni, hogy bizonyára ennek az üzenet fogadója nem fog örülni. Pánikroham remegtette a lábam, miközben ezt meséltem ZénóZebulonnak, de ő nem haragudott. Vagy legalább is nem rám, muhaha!

Ezután nagyban elkezdtem pánikolni tanulni, mert bizony sok anyag van, kevés idő, de legalább a hallgató okos (én). Ezután megpróbáltam némi szénhidrátot magamba pakolni, hiszen anélkül nem megy semmi. Közben, egyik kezem a kés-villán, másik a klaviatúrán, megnéztem a csütörtöki vizsgarendet, kikkel vizsgázom vajh' aznap? Nézem, nézem és már épp lőném ki a piros x-el a felső sarokban, amikor egy ismerős néven megakadt a szemem.

Elmosolyodtam, összerándultam majd felkiáltottam. L.M. neve virított ott, teljes valójában a csütörtöki vizsgánál. Épp tegnap emlegettem, hogy bújhatnékom van...hozzá, természetesen. El sem hiszem, hogy csütörtökön (de akár már szerdán!) tudunk találkozni!! Rég vártam valamit ennyire! Bár azért félek és haragszom is, mert nem szólt se arról, hogy új vizsgája lesz, se arról hogy előbb jön! Titkon remélem, hogy meglepetésnek szánja magát - és kék masnit is köt a derekára - nekem pedig az lesz a feladatom, hogy meglepődjek! A reálisabb énem viszont szinte 60%-ig tudja, hogy magasról szarik arra, hogy mit gondolok az ő visszajöveteléről, mert egyébként is, szarik rám. Legszívesebben a nyakába ugranék és.. na, de ettől a résztől magam is fülig pirulok.

Többek között ez is egy oka volt a költözésnek. Persze, ezen kívül még kábé ezer másik van, de az egyik legfrissebb az, hogy szerintem L.M. megtalálta a titkos, virtuális naplómat. A hogyan? kérdésre nevetségesen egyszerű a válasz: az előadásokon néha közösködünk a netbookon. Sőt néha meg is szereli, amiért végtelenül hálás vagyok neki. És hát sokszor mutat nekem sok vicces dolgot a neten és az elrejtett Agatha Marple énem azt súgja nekem, hogy a legördülő fülben meglátta a blogot és szép lassan titkos olvasóm lett.
Félek, hogy a túlzott ragaszkodásom és szeretetem megijesztette. Hiszen ő, mint már sokszor elmondta, nem akar szerelmes lenni és főleg nem akar engem bántani. Akkor légyszi ne húzd ki a késeket a mellkasomból, mert az sokkal jobban fájna. Most legalább már megszoktam a létüket. Valószínűleg teljesen bolond vagyok, mert ezekkel együtt, várom azt a napot, amikor magához ölel, és... "Fiam, inkább tanulnál!"