ZénóZebulontól kaptam ezt a Schaffer Erzsébet könyvet, mert tudja, hogy szeretem. Ma az egyik gyengébb lázas percben levettem a polcról, mert a tegnap esti borzalmak után valami szépre, hihetetlenre vágytam. Nem mintha a tegnap este nem lett volna hihetetlen, de erről majd máskor.
Schaffer Erszébet történetei mindig megérintenek valahogy. Sírok, nevetek, lebegek, elgondolkodom, átérzem és kicsit meg is javulok tőlük. Néha elmesélik és kimondják azt, amit én nem tudok. Ilyenkor mindig üt a felismerés: jé, ezek az én szavaim is lehetnének! Ma két történetben találtam meg a saját szavaimat, gondolataimat.
Az első az utazásról szól. Nem a Maldív szigetekre, hanem arról az utazásról, amit mások Életnek hívnak. Annyira passzolnak a mondatok a mi történetünkre, hogy meg is álltam egy pillanatra az olvasásban, amikor a bekezdés végére értem.
"Akkor, ott az útszélén még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen, igen, a nem, nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat, az ilyeneket például: "Az élet ünnepek nélkül olyan lenne, mint a poros országút szomjait oltó korcsmák nélkül.."."
A másik pedig rólam és az ottmaradásról szól.
"Menjen...? Maradjon... Tudta, nem fogja marasztalni. Se biztatni, hogy induljon. Neki kell dönteni. De nem bír.
Maradni szeretne. Testének minden porcikája arra vágyik, hogy itt maradjon a közelében. És ha őszinte, akkor belül, legbelül sincs más parancs: maradni. Vele maradni. Végtelenné tenni a véges pillanatot. Hallgatni. Néha megérinteni. Aztán visszahúzódni az öblös fotelbe, amely akkora, ha kicsire összekucorodik, el is tűnik benne egészen. Eltűnni, felolvadni, örülni annak, hogy vagyunk."
Schaffer Erzsébet már megírta helyettem, nekem már csak a csodálkozás marad, hogy hiába olvasom el sokadszorra, még mindig elképedek, hogy az összes darabka passzol.
