Kedden írtam utoljára, azóta sok minden történt. Elkezdem az elején, aztán meglássuk, mennyi marad abból a sok mindenből.
Szerdán reggelre hivatott voltam a hozott anyagból dolgozó szépítőszalonba. Röpke két órát töltöttem el ottan, hogy estére teljes pompámban ragyogjak. Eztán kollektív külön-tanulásban részesültem, ja és egyedi befosatásban a módszertanász vizsgával kapcsolatban. A. hiperszuperfénysebességes gyorsasággal megtanulta Anyutól a "tanuljál fiam, mert ha nem megbuksz, és ha megbuksz akkor..." kezdetű mondatsorozatokat. Ő ezzel még el tudja érni a célját úgy, hogy legelőször mondja, Anyunak három hétig kell mondogatnia. Hiába, a férfi szó az férfi szó.
Este aztán jelenésünk volt a Sportarénában, Paul Potts koncetre. A jegyek nyerés majd átruházás útján kerültek A. tulajdonába, ki meglepetésnek szánta eme kultúrprogramot. Következő mondattal vezette be a koncertet: "Harmadikára ne tegyél vizsgát, mert van másodikára valami meglepetésem." Belőlem rögtön előjött (az elolvadt) hároméves, miazmiazmiazmiaz? kérdésekkel próbáltam meg kihúzni belőle a választ. Egész délután tűkön ültem, aztán később elmondta hová megyünk. De ez még hetekkel ezelőtt történt, térjünk vissza a közelmúltba! Sikeresen elkéstem, mert eltanultam az időt (sikeres volt a befosatás), plusz gondban voltam a ruhával is, de végül időben, kart-karba öltve érkeztünk meg az Arénába.
Pár óriáskarnyújtásnyira foglaltunk helyet Paul Pottstól, hátul-középen, mint a moziban. Legjobb hely, állítom nektek! Én nem tudtam, hogy az opera lehet ennyire gyönyörű! Továbbra is kart-karba öltve ültünk a párnázott székeken, de volt egy pillanat, amikor valamiért eltávolodtunk egymástól. Paul Potts erre a pár pillanatra időzítette az új kedvencem eldalolását. A dalolás előtt a tökéletes angolsággal elmondott előszó is könnyeket csalt a szemembe (nem, nem magamtól hatódtam meg, hogy megértem a brit angolt!), a dal már csak hab volt a tortán. Sőt, cseresznye a habon! Az alatt a 3 és fél perc alatt míg a Mester énekelt, csendesen folytak le a könnyeim az arcomon, gondosan vigyázva a buszon megcsinált sminkemre. Néha borzongtam, néha csak csendesen meghatódva, becsuktam a szemem (és ezzel beleirányítottam a könnyeket a fülembe). A tapsviharhoz én is hozzájárultam, bár a nőiesített fütyülésre (kiabálás alias 'húúú-húúú') nem volt lelkierőm. Még mielőtt A. rám szegezte volna érdeklődő pillantását, letöröltem a könnyeket az arcomról. Bár a tapsvihar úgyis megszárította szóval tulajdonképpen teljesen mindegy volt. Aztán, a karfák akadályoztatása ellenére, szorosan magához ölelt és helyreállt a rend.
Szünetben A. meglepett egy sajtos pereccel. De ezt sem ám a "nesze, itt egy sajtos-perec!" módon csinálta. Nem. Míg én bepúdereztem az orrom, addig ő őrként állt a női toalett előtt (aha, persze, hittem én), aztán majdan mikor kijöttem, meglepődéssel tette fel a kérdést: nézd, mit találtam az előbb amikor belenyúltam a táskámba? És itt húzott elő a kalapból egy sajtos perecet. Nagyon meglepődtem, bár titkon féltem, hogy a módszertanász füzetét szedi elő, hogy szünetben tanuljunk egy kicsit.
Már majdnem csalódottan távoztam a koncsertóról, mert a régi kedvencem nem csendült fel vala. De aztán a búcsúzás és a sok "köszönöm a ...-nak/nek" után visszatapsoltuk a Mestert és elénekelte. Nagy tapsot kapott, tőlem is. Itt nem mertem megkockáztatni a sírást, ezért inkább bújtam, mint nem. Mert, hiába a jótékony sötét, mégis csak haza kellett valahogy jönni és a lesírt sötét karikákat nem vállaltam volna magamra. (A. sem, szerintem, még nem tart ott a kapcsolatunk, de erről már értekeztem) Furcsa dolog ez, a bújás-szorítás kombó, megakadályozza hogy sírjon az ember lánya. Mindenkinek ajánlom, próba-cseresznye!
Elértük az utolsó előtti buszt, aztán jót ettünk (én egész nap szinte semmit, kivéve a perecet) és kivittük az ebet. Az ebnek szuperképességei vannak, magától körbement a körmászókán!
Amikor csütörtök reggel kinyitottam a szemem, elmúlt a rózsaszín köd, jöttek a fekete, módszertanász pánik-felhők. Végigtanultuk, ettük, kávéztuk, számoltuk, magoltam, szakdolgozta az egész napot, majdan este 10 körül feltettem őtet az utolsó előtti buszra, ami az utálatos, csendesen csepergő esőben hazaszállította őtet. Mire én (meg a kutya) hazaértünk, szarrá áztunk, de ez a csütörtök szempontjából mellékes. Itthon aztán átköltöttem a híres Barbie dalt. Babbie tanítja nekünk a módszertant, legalábbis azt a könyvet kell olvasni, nekem pedig a következő szösszenet jutott eszembe: I'm a Babbie girl in the Babbie woooorld. Mondanom sem kell, hogy A. erre rögtön reagált: come on Babbie, lets go party! hozzászólással. Nevetgéltem kicsit, aztán a madárcsiripelés megszólalásának pillanatában beájultam (mint apám) az ágyba.
El is érkeztünk a mához, mikor is reggel elaludtam. Úgy aludtam el, hogy 5 perccel az épülésemre szolgáló tanulási időpont előtt ébredtem fel. Rögtön sms, gyors reggeli elkészülődés, ernyő kinyitás, repülés a Nagyintézménybe. Ott megírtam a vizsgát, fáj a nyakam, annyit görnyedtem a papír fölé. Idő előtt befejeztem, majd átsuhantam A.-hoz, aki a Királlyal írta a csodadolgozatát. Illetve ez ilyen közös csodadolgozat, ha megértem, majd írok róla.
Ezután expressz családlátogatás, majd fodrász, majd jubileumi Első intézményes osztálytalálkozó következett. Rétről annyit kell tudni, hogy első osztálytól kezdve utáljuk egymást és ez most sem volt másképp. Az én tekintetem tovasiklott szerény személyén, de ő ezzel nem így volt. De ezt a csatát én nyertem, bocs, némileg felnőttebb vagyok (ezekszerint), mint te. A többiek helyesek voltak, nagyon. Kreativitás és álnév hiányában a részletesebb összefoglaló elmarad. (zsepi a felső fiókomban!)
Most pedig megyek, és kialszom magam.
