Napok óta gondolkodom, hogyan búcsúzzak el attól a dologtól, ami számomra szentély volt és sérthetetlen, mára már nem öröm. Hasonló gondolataim vannak a blog-al kapcsolatban, mint Nővéremnek. Régen sírni jártam ide, nyavalyogni arról, milyen rossz nekem.
De mostanában nincs miért nyavalyogni, mostanában csicsergés van. Április óta helyreállt az életem, nincs szükség faliújságra (by M.). Nem mondom, hogy királynői az élet és minden területén béke van, de egyre lányregénybe illőbb. Ha valami baj van, azt szeretném hogyha azt az illetékesek nem innen tudnák meg, hanem tőlem, személyesen. Szeretném, hogyha ehhez az élethez csak azoknak lenne köze, akiknek én mondom és ne bárkinek, aki csak úgy idetéved. Ha valaki tudni szeretne rólam valamit, ne legyen elég csak ezen az oldalon kalandozni kicsit, emelje fel a telefont vagy írjon egy emailt. Az utóbbi semmibe nem kerül. Ha volt, van olyan kapcsolat, amit ez a blog tartott életben, akkor az nem volt kapcsolat.
A.-val sokat beszélgettünk erről, elültetett ő is egy magot ezzel kapcsolatban, most kelt ki. De a döntést én hoztam meg, mert Az Élet mostmár olyan irányba fordult, ami csak a miénk. És félek is kicsit, hogy az illetéktelen kezek, szemek olyan infókkal tudnak majd később dobálózni az életemről, amihez tényleg senkinek semmi köze. Örültem, hogy az emberek mosolyognak az írásaimon, hogy ad nekik valamit. Én ezeket a dolgokat szóban, egy tea, kávé, nyár van úgyhogy, fagyi mellett is át tudom nekik adni. Nem világmegváltó gondolatok ezek, de ha szükséges olyan is van.
Írni továbbra is szeretek, nem mondom, hogy nem fog hiányozni, de majd felcsapom az e célra vásárolt virágos kisfüzetemet és abba írom le, amit gondolok és, majd később mondom el. De csak azoknak az embereknek, akikre tartozik és akiket érdemesnek tartok rá.
Köszönöm a figyelmet.
