Azt hiszem, már minden helyreállt. Igazából, Szeretett hiányában, előkaptam a hegedűmet és játszottam. Ámbár az a tudat, hogy a földszintről bécsi kapura nyílt fülekkel fülel Nagymamám, aki sok évig hegedült (és én most az ő hegedűjén) kicsit feszéjez a felszabadult örömzenélésben. Ja, meg az is, hogy nincs hídpárnám (még) és így igen csak kényelmetlenné vált a dolog.
A hangszer(elmem) viszont csodálatos. Legutóbbi, legelső felhangolás óta szinte alig hangolódott el. Varázslatos ez az érzés, felszabadít, megnyílok, kinyílok, szállok miközben játszom. Csak ne fájna ennyire a kulcscsontom.
