Mostanában bele vagyok szeretve a Micimackóba és a Malacka, a hős című klasszikusba. Ma este, azt hiszem nem véletlenül, ezt találtam: Bármerre is jársz.
"Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy. Csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok, de hol vagyok én? Azt kívánom, hogy itt legyél, hogy megmondd, esetleg, ha, nagyon nagyon erősen kívánnám, akkor itt teremnél?"
Ebben a dalban minden benne van, amit Az Életről és A Végéről gondolok. Ilyenkor mindig kicsit átgondolom, hogyan is volt, van és miket kéne megváltoztatnom. Többször kéne mondani "szeretlek!", "köszönöm, hogy velem vagy!", "ne haragudj, buta voltam!", amíg lehet. Meg kéne becsülni azt, hogy vagyok, hogy vannak akik igazán szeretnek. Akinek a "szíve csücske" vagyok és akinek a közepe, neki(k) elmondani, hogy nagyon hálás vagyok, amiért még akkor is elvisel(nek), amikor magam számára is elviselhetetlen vagyok és, hogy köszönöm, hogy próbál(nak) megvédeni. És akkor sem hagy(nak) cserben, amikor nem hallgattam rá(juk) és nagy ütést kaptam. Hogy leül(nek) és beszélget(nek), velem van(nak), hogy szeret(nek) engem. És én is szeretem ő(ke)t.
Valami ilyesmi kellene, csak élő, egyenesben.
