Van Piazzolla Tavaszában valami egészen különleges, amibe beleszakad a szívem. Mindig, mikor hallgatom kicsit elveszek a darabban és utána nem győzöm magam összeszedni. Kiskanállal. Különösen a második perctől, ott látni lehet engem atomonként. Biztos azért, mert tavaszi lány vagyok... Valami csodálatos!
A másik, a Nyár. Legszívesebben kiszaladnék a világból. A darabban lévő vadság, tűz felébreszti a bennem legeslegmélyebben bújkáló lényt, aki elő akar törni, bent maradást nem tűr. Ismerős hangok, elvágyódás, múltidézés. Mégis kell a múlt, nem kell az újdonság. Csak a múlt kell, semmi más. A szép, a tiszta, a boldog múlt. Megbolondít a Nyár. A kalandkeresésről szóló Nyár, a szerelmes Nyár, a lüktető Nyár. Engedjetek kifutni innen, a Nyárba, had menjek, had nézzem, látni akarom! Szépen, lassan úszott bele a lelkembe a műben rejlő kétség és fájdalom. Szívszaggató ez is.
Zenei Anyám ajánlotta ezt a két művet, azt mondta, nekem tetszeni fog. Ismer, nincs vita. Míg ezt a két művet hallgattam ma, Anyukám felszólt a nappaliból: "Kislányom, hegedülsz?", "Persze, Anya!". Semmi gond, hogy egy egész zenekar hegedül/brácsázik/csellózik, Anya szemében Gogóka egyedül hegedül. Hallanom kell őket élőben, át kell élnem, látnom kell a zenészeket, ahogyan átélik a darabot. Már értem, miért mondta B., hogy ők ketten most Piazzolla-lázban égnek. Igaza volt, ez a két darab éget, mar, csíp, rúg belülről. És már azt is értem, hogy ez a női szakasznak miért tetszik annyira. Nem lehet ezzel a két darabbal betelni!
