Nem szoktam szezonalizálni a blogomat, különösképpen mert most sem én voltam.

Épp csak ránézettem ZénóZebulonnal, mert voltak apró hibák, amikkel nem bírtam megbarátkozni és csak éppen szépen néztem rá míg ő a blogomat nézte, kértem, hogy vessen rá csak egyetlen egy nagyobb bepillantást. Amikor beengedtem őt ide, az admin-ba, akkor ő vérszemet kapott és hip-hop, sitty-sutty kész is lett a csodaszínű, tavaszi blogom. (itt a "vérszemet kapott" mondatnak csak pozitív oldala van!)

A színeket persze én diktáltam, de csak úgy körülbelülre, a fő dizájner sosem én vagyok. Az előző blogomnál sem én voltam. Meg különben se értek hozzá. Csak távolról figyeltem a műveletet és néha drukkoltam, ha kellett.

Magam részéról ugye fodrásznál voltam csütörtökön. Szóval, abszolút totális tavasz megújuláson megy itt keresztül minden és mindenki.

Az úgy vooolt... hogy reggel baromira elaludtam.

Az egy órás elalvásomat sikerült nem egész 38 perc alatt behoznom, vagyis versenyt futottam az idővel. És egészen pontosan ennyit késtem LLI-től, ami miatt enyhén cinikus megjegyzésekkel illetett engem az asszisztens. A(z enyhén) cinikus megjegyzéseket egyetlen egy embertől viselem el, nos, ez az ember nem ő. Mármint, hogy az asszisztens. LLI megkapta a nyúlünnepi ajándékát, majd tova is szálltam tőle.

Egészen a város legnyugatibb pontjáig, dél előtt pontosan egy órára, miközben azért beiktattam egy nagy-cappucinot (természetesen papírpoharas szerelem-kávéból). Leültem az első sorba, hogy jól lássak mindenkit, aki tájékoztatja majd a publikumot a la sajtó arról, hogy ki és mikor búcsúzik. Hittem én, hogy majd jól láthatom a búcsúzó zenekar frontemberét. Hát nem. A sok operatőr, fotós, sajtós embertől szinte semmit nem lehetett látni. Mr. Csíkosing, nevéhez méltóan, a csütörtöki csíkos ingét vette fel. Igen, már említettem, pí-ár tevékenység. Ezen elmosolyodtam, na nem mintha lett volna rá időm...

Délre ugyanis mentem a fodrászhoz, mert a hárém már igencsak meg és lenőtt. Nem mintha festve lenne vagy ilyesmi, de lenőtt, egészen a szememig és alig láttam már ki alóla. Metróra pattantam, azaz csak volna, mert ismét alig engedték le a népet az aluljáróba. Szerintem valaki megint beugrott a metró elé/alá, ezen a héten már sokadszorra. De végül csak leküzdöttem magam valahogy, illetve sodort a tömeg - de végkifejlett szempontjából egészen tökmindegy.

Normális esetben a város legnyugatibb pontja és a város leghatáribb pontja között 20-25-30 percre van szükségem, hogy ne hosszútávfutásban kelljen végigügetnem mindenen és mindenkin. De ez ma nehezített menet volt, mert csak 10-12-15 percem volt minderre. Plusz, illetve inkább mínusz a villamos, ami szökőévenként, ugye. Sikerült abszolválni a tér-idő kontínuum megnyitását és a behuppantam a, még meleg, fodrász székbe. Szeretem, amikor fodrászszalon illatú a hajam!

Ezután, Anya keresésére indultam. Hiszen a fodrászt közel van Anya gyárához (ami ugye a munkahelye, de így legalább fejtörést okoz pár másodpercig. Mármint a kitalálás). Őt nem találtam sehol, viszont kedvem támadt megnézni az emailjeimet, a Buk-ot és az összes többi zseniális (időrabló) közösségi portált. Mikor is, a következő történt:

Épp nagy gombnyomkodásban vagyok, leesek a székről az álmosságtól, éhes is vagyok, de Anyuval akarok ebédelni, mikor nyílik az ajtó. Reménykedtünk, a gyomrom és én, hogy Anya az aki belép, mert lassan nem csak az álmosságtól esem be az asztal alá. Az ajtó kurvalassan nyílik, a szemem viszont egyre nagyobbra, ki a frász az? És akkor ebben a pillanatban elmúlt az éhségem, az álmosságom és elmúltam létezni én is. Megjelent ugyanis teljes életnagyságban előttem Bolondítógyógyító. Abban reménykedtem, hogyha megnyomom az irodai széken azt a kart, ami a magasságot és a mélységet állítja akkor egy pillanat alatt elsüllyedek, és huss, mintha ott sem lettem volna. Soha.

(Az a rövid történet, hogy valami agyilag elborult döntés miatt én, hülye beszélgetni kezdtem Bolondítógyógyítóval, és ezek a kedves beszélgetések annyira taccsra tettek engem, a hülyét, hogy inkább szó nélkül otthagytam. Illetve szülői üzenettel. Illetve, szülőm általi téves üzenettel. Én szofisztikált kamudumát fogalmaztam meg, amit szülőm elfelejtett mire az átadásra sor került, így Bolondítógyógyító megkapta az igazságot, röviden: "hagyjál!". End of story.)

Én hirtelen nagy sietséget kezdtem színlelni, hiszen én az elfoglalt topmanagerek és -bloggerinák életét élem, és különben is sokat tanulok, plusz dolgozom, rengeteg dolgom van, elfoglalt vagyok. Elfogult?, kérdezte Bolondítógyógyító. Ebben a pillanatban háttal álltam neki épp, de szuper- és alteregóm legszívesebben megfordult volna és a denevérek frekvenciáján az arcába üvöltötte volna azt a bizonyos igazságot, röviden: hagyjál!!! De nem hagyott, tovább verbális-bökdösött, én pedig tovább pakoltam, bár leginkább össze-vissza hadováltam arról, hogy "ez a sál megy most a felsőmhöz? hát, esküszöm nem értem, reggel még ment hozzá. nem, nem csak akkor ha viszem, hanem úgy színileg, sőt még az összhatás is jó volt. vagy akkor kabát volt rajtam? nem tudom, elfeledtem, régen volt. de, reggel még hideg volt, csak úgy ment a sál a felsőmhöz. de, akkor nem is a felsőmhöz ment, hanem a kabátomhoz. sürgősen szükségem van egy szürke sálra, mert az a kabáthoz és a felsőmhöz is megy. nincs esetleg a kezed ügyében egy szürke, női sál? jézusmáriám, késésben vagyok. mennem kell, majd ha nem leszek ennyire elfogult, őőő, izé, elfoglalt, majd kereslek, jó? szia." Természetesen kikísért, közben összefutottunk Anyával, akinek testbeszéddel próbáltam előadni, hogy szabadítson meg ettől az embertől, de iziben. Anya átmeneti testbeszéd-vakságban szenved(ett), így én kilőttem a Gyárból, mert ezt nem voltam képes tovább elviselni.

Mikor kiléptem a bejárati, pontosabban kijárati ajtón, remegett a lábam, gyomrom, fel akartam hívni ZénóZebulont, hogy küldjön oda valami mentőegységet, mert menten elájulok, összeesek, rosszul leszek. Mire telefonálható körzetbe értem, csörgött is a telefonom, ZénóZebulon volt az, kinek beleremegtem egy erős(nek hallatszó) és lelkes szia!!!-t, majd kitört belőlem valamiféle "Ezt nem hiszem el!! Hogy a picsába tudott ez az ember megtalálni? Képzeld, baszki, vagyis Te ne baszd ki, ő bassza ki... szóval, hogy azt mondta, a szagom után jött. Mit képzel ez, hát büdös vagyok én? Büdös vagyok? Érzed, hogy büdös vagyok? Épp legnyugalmasabb, legéhesebb állapotomban nyomkodtam a Buk-ot. Semmit nem csináltam és mégis felhúzott! Úgy felhúzott, hogy nagyon.. Felszálltam a villamosra, itt viszont kurva büdös van!!"

Miután befejeztem a nyugodalmas monológomat, elárulta ő a titkot, amiről még nem szabad beszélni. Hiszen titok. Ezután metróra szálltam, és elrobogtam oda, ahol a kombiné villamos, a pirosmetró, Dot és én találkozunk. Dot hozta az ő emberét, hát nagyon cukik. De ma túl fáradt vagyok ahhoz, hogy rózsaszín, szerelemfelhőkről rebegjek itt. Majd.. egyszer.

Ezután, időben körülbelül délután 4 óra van, felhívtam Mesteremet, hogy bizony búcsúzik a nagyzenekar. Őt is ugyanannyira hatotta meg, mint engem. Ennek örömére, vagyis inkább bánatára összehoztunk egy gyors találkozót az Ősmut bevásárlóközpontban. Érdekes kapcsolat a miénk, amolyan behatárolhatatlan. Illetve, nincsenek határai, ez egy határtalan kapcsolat. Ma erre sincs erőm, csak körvonalakban behatároltam, hogy nincsenek határai. Miután kitett az autójából, Tortás hívott fel, hogy az új jelöltjével nekem is találkozni kell, szóval siessek, ha még tényleg találkozni akarok. Más vágyam se volt.

Gyors- és hosszútáv futásban elgyaloggaloppoztam tehát a Ferencesek teréig, majd ott egy kicsit (legeltettem a szemem) terepszemléltem az új jelöltet. Miközben (legeltem) szemléztem, rájöttem, hogy én ilyen szerelmes, mint ők még nem voltam soha életemben. Vagyis olyan, hogy csak ülünk, ő és én, a kis kávézó teraszán a zöld párnás zöld padon és csak elveszünk a másik tekintetében. Csak nevetünk a másik bénázásain, csak dicsérjük, hogy a másiknak milyen szép a szeme, jó a humora, milyen kedves és milyen figyelmes. És blablabla... majd muszáj volt indulnom, mert majdnem nem-szerelmes jégszoborrá fagytam a kis kávézó teraszán a zöld párnás zöld széken.

Köszönöm április 1, idén is sokat adtál!

Ha sírok, akkor sírok amikor ezt hallgatom. Ha ezt hallgatom, akkor sírok. A sorrend itt sem mindegy. Van hozzá szöveg is, ha esetleg nem lenne érthető.

"When we talk your like my brother
Where we gonna go from here
Where we gonna go from here"

Tegnap voltunk Annussal Szentendrén. Csodás hely ez, sokszor kell még oda menni. Az se lenne baj, ha kicsit tovább sütne a nap, és tovább lenne világos. Egészen feltöltődtem ott. Sokat beszélgettünk, vettünk csokit és ettünk fagyit és sok képet csináltunk. És ittunk kávét, és ettem szendvicset egy csodás kis kávézóban. Olyan az a hely, mintha hirtelen elutaztunk volna Görögországba, bár még sosem voltunk, voltam ott, de ilyennek képzelem. Napfényes, szűk utca majdnem végén egy napfényes kis kávézó, kedves pincérfiúval és kutyával. Az utóbbi a fontos. Idézgettünk stand-up comedy-t és csak azokat beszéltük ki, akik eszünkbe jutottak. Legközelebb a várat vesszük célba, méghozzá Budán.

Bár ma este megígértem (magamnak), hogy nem írok, de írni kell. Sokszor említettem már, lassan elcsépelt klisévé válik: segít élni. Bár, azért lélegezni sem árt.

Ezt a számot most fedeztem fel. "All I want is a picture of you, All I want is to get right next to you, All I want is your picture in a locket, Your face in my pocket. (...) There is no fiction, That will truly fit the situation, I'm documenting every detail, Every conversation"

Nem tudom eldönteni: félig tele vagy félig üres. Most tényleg nem. Tán, ha aludnék... sokat, az segítene.

"Mert hogy lehet egy kislány egyszerre kerge, kósza, álomjáró, zsémbes, cserfes, kelekótya, bolondos, csupa szív, cifra, szende, csúnyácska, kedves, mézesmázos, csiperi (ajaj!), szeleverdi, tündérszép, csalfa, csenevészke, szikraeszű, morcos, ostobácska, kényes, fényes és tulipántka? Meg "jajnemtudom"?
Jaj! Nem tudom!
De a mesét akkor is el kell mondani." (Lázár Ervin)

"Nyugodt  életet
kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen újuló kaland volt,
amelyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irigy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!" (Szabó Lőrinc) 

Most ezek körül forgok.

Egészen pontosan kettő perc kellett, hogy beleszeressek ebbe a számba. Végre nem egy hosszú percekig nyúló nyál, amit egészen addig csűrnek és csavarnak ameddig bele nem folyik a fülembe.

Körülbelül fél órája hallgatom folyamatosan és jól érzem magam tőle. Tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiknek máshogy kellene lenniük és azt is tudom, hogy bizonyosan máshogyan is lesznek. Csak meg kell, hogy érjek rájuk. "Mármint ahogy a szőlő vagy az alma." Átmenet ez a mostani állapot, a múlt és a jövő között. Igyekszem kibírni, bár bevallom: nehéz. Sok és magas lépcsőkön lépdelünk most és messze még a sor teteje. De a lényeg, hogy együtt megyünk, és "ha nem jössz megesznek a tigrisek". 

Feelin' all alone without a friend, you know you feel like dyin'.

A számmisztikusoknak nagy ívű feladatot adok most ezzel a két számmal. A két kedvencem egyébként, ma mégsem ebből az okból találkoznak. Mégis kell ide egy számmisztikus...

Van egy klub, az Ittmaradók Klubja. Ide nem belépsz, hanem bekerülsz. Sokan próbálnak együtt érezni, de amíg át nem élik... nem tudhatják. Vannak pillanatok, amikor nem tudom, hogyan létezzek egy olyan világban, ahol nincsen Ő. És most azt érzem, hogy ez soha nem is fog megváltozni.

Persze, vannak akiknek ez már megváltozott, ők már tudnak. Mással. De ez nem baj, elfogadom. Csak kíváncsi vagyok, ma hogy érzik magukat. De ezt nem fogom megtudni, soha. Bárcsak én is tovább tudnék lépni. De nem tudok. Nem jutok túl rajta, nem lépek tovább. Azt hiszem, hogy igen. Még talán azt is, hogy már megtettem. De hirtelen itt lesz velem, olyan közel, hogy azt hiszem, megértinthetem Őt. Aztán mindez csak megismétlődik újra meg újra, és nem vagyok képes továbblépni.

Ma feketébe bújtam, virágot vettem és mécsest gyújtottam, számszerint négyet. Igyekszem nem mutatni, hogy a mai napba beleszakad a szívem, hogy egy darabban kiesik a lelkem. Hogy szinte rosszul vagyok, annyira hiányzik. A kedvenc kórház- és drámasorozatomban láttam, hogy valaki szívinfarktust kapott a hiány miatt, de gondolom ilyen nincs a való életben. Csak a hiány van, üresség és fájdalom.

Mostanában egyre többször jut eszembe és az is, hogy mennyi mindenről tudnék vele beszélgetni. Felhívni és konkrét dolgokat kérdezni vagy csak úgy beszélgetni. Hogy holnap zéhá, hogy félek tőle, hogy Anyuval nem jövünk ki jól, de ezek előtt kérdezgetném magáról. Hátha egyszer valamit meg is tudok.

A legrosszabb hazafelé volt. Már túl voltam a Nagyintézményen, már csak haza kellett érni. Csak álltam a buszmegállóban a temetőnél, a virágot már megvettem, esett rám az eső és én teljesen üres voltam. Csak néztem ki a fejemből, nem voltak gondolataim. Büszke könnycsatornákkal rendelkezem, egészen addig nem engedtek amíg azt nem érezték, hogy elég esőcsepp van az arcomon ahhoz, hogy az emberek ne fedezzék fel a könnycseppeket.

Azt hiszem, el tudnék most szaladni a Királyok városáig, hogy üldögéljek egy kicsit azokon a helyeken, amiknek számomra jelentőségük és jelentésük van. Szükségem lenne az ilyen fajta közelségre, hiszen olyan régen voltam ott. Visszalopni a jelenbe azokat a pillanatokat, amik már elmúltak, amik nem születnek újjá. Csak azért, hogy ne fájjon annyira, hogy ne érezzem magam üresnek, nyomorultnak és kicsinek. Az idő majd segít? Hát nem, nem segít. Csak egyre rosszabb. És, ami még pont azon a bizonyos i-n, hogy rosszabbul viselem az egész mai napot, mint amire számítottam.

- Ugye tudod, hogy ez már ölelés?

- Fogd be! Én vagyok az a személy.

(nem tudok leállni a Grace Klinikával.)

...a karikagyűrű. Illetve egyszer magamtól vettem le.

Reggel Anyuval indultam a Gyárba (munkahelye, de így legalább valakinek fejtörést okoz, vajh' mi ez), majd onnan a Hozott anyagból dolgozó szépítőszalonba vettem az irányt. De előtte ki kellett pakolni az autóból a festéket. Anyu ugyanis elhatározta, hogy tisztára festjük a fehér falakat és ezért megvásárolta a festékáruház két legnehezebb fehér festékes vödrét. Ugye kinek kell becipelni a festékáruház két legnehezebb festékes vödrét az előszobába? Nekem. Hopp, első (képzeletbeli) karikagyűrű leesés.

Eztán, elmentem én a Hozott anyagból dolgozó szépítőszalonba ahol megszabadított ettől-attól, dehát megyek még jövőhéten is. Tavaszi megújulás van kéremszépen. Itt az történt, hogy levetkőztem magamról a gyűrűimet, szóval itt nem csak képzeletbelileg esett le az a bizonyos karikagyűrű az ujjamról.

Miután eljött az idő, elindultam a Nagyintézménybe, mozizni. Elvileg zseniális tanári szavakat kellett volna hallgatnom, de ehelyett csak eszkimókás film volt. Persze, a dumaparti akkor kezdődött, amikor nekem LLI-hez kellett rohannom. Így járjon be a Nagyintézménybe az ember lánya...

LLI-nél jó volt, ott mindig jó. Olyan szavak jöttek ki a számon, olyan könnyen, amikről azt hittem, hogy soha nem fognak szaladni kifelé belőlem. "Engedem had menjen..." Most megint kimarad egy hét, pont jövő héten, amit sajnálok. Nem azért sajnálok, mert nem lenne hol kibeszélni magam (példának okáért, itt), hanem mert jövő héten jó lett volna, ha el tudtam volna menni. Na, mindegy. A kapun kijövet, amikor visszapillantottam, azt hiszem Mr. Csíkosinget véltem látni. Mr. Csíkosinggel múlt csütörtökön is találkoztam, ő volt a fő tájékoztató sajtóilag. Szerintem a mai ing, a csütörtöki ing, minden csütörtökön ezt kell hordani. Pí-ár tevékenység.

A nap utolsó leesése a több kiló krumpli behordása volt a kocsiból. Szülőm szerint krumpliválság van, ezért be kell szerezni az összes létező, áruházakban található krumplikat, zsákostul. De Szülőm gerince fáj, ezért én hordom be a nehéz dolgokat, úgy mint a festékáruház két legnehezebb festékes vödre és a több kiló krumpli. Ez volt a harmadik (képzeletbeli) karikagyűrű leesés.

A nap mondata (ezentúl kérdés és mondat is lesz?): "magadra ragaszthatnád a ragadós-lány címet, ha nem ragadna rád magától."

TündérM üzenete:
jaj, most vasárnap nem tudok elmenni, mert olyan zéhát írok kedden, hogy vért sírok :(
de ha odamennék vasárnap, nem lenne gáz, hogy én lennék ott a butalány?

Mesterem üzenete:
hogy ki?
butákat nem hívok!

A nap kérdése: merre ível a fotós karrierem?

De nem, mert kedd van. Ha csütörtök, ha kedd, ígyis, úgyis - szörnyű.

Reggel, még időt adva az agyamnak, hogy utolérje az éjjeliszekrényen nyekergő ébresztőt, szándékosan nem nyitottam ki a szememet. Vártam, míg útra- és naprakészen állok (helyesben: fekszem). Mielőtt még visszaestem volna a REM alvásiszakaszba, Anyukám berontott és a következőt mondta: "tegnap megnéztem a pendriveomon azokat a képeket, amiket Nővéred csinált és rájöttem, hogy nagyon jó képek, de te nem vagy ilyen szép valójában."

A szemeim rögtön kipattantak. És akkor itt jön be a képbe az, amiről már egyszer írtam, de most megint fogok. Az, hogy csak én tudom (és talán még egy-két ember), hogy mennyi energiába és időbe telt az, amíg ezt a lányt, aki most vagyok, felépítsem. Nem is az, hogy felépítsem, ugyan... Az, hogy megszeressem, hogy elfogadjam. A szépségeit, a hibáit, a külsőt és a belsőt. Ha hibák voltak, akkor azokból próbáltam tanulni; a jóságokat pedig elrakni a rosszabb napokra. A sebeket nyalogatni kicsit, aztán megvárni míg beforrnak és nem feltépni őket. A gátlásokat és a paranoid dolgokat elfelejteni, kidobni a kukába; az előnyeimről és a jó tulajdonságaimról listá(ka)t készíteni és azokat lobogtatni akkor, amikor (úgy éreztem) senki nem volt mellettem. Ezzel kemény évek teltek el, harcoltam másokkal és magammal is, hogy igenis bennem van jó! Értékes, értelmes vagyok és jó barátnő és barát is. A családbeli szerepekkel már más a helyzet, ott már keményebb a játék. Néha onnan fúj a csípős, negatív északi szél, de előbb utóbb ezt is megoldom. Ahogy a helyzeteket látom, inkább utóbb.

Néha (mostanában inkább gyakran) visszaesem abba az állapotba, amikor nem vagyok tisztában az értékeimmel. Bár a Natur Aqua reklámban is elmondják, hogy a valódi értékek a felszín alatt vannak, de, sajnos sokan adnak a külső értékekre. Naív Gogóka egyet tesz: hisz abban, hogy mások is vannak, akik hisznek abban, hogy vannak értékek a felszín alatt. Erről egy Vavyan Fable idézet jut eszembe (mint mostanában mindenről), bár nem teljesen tükrözi azt, amit valójában mondani szeretnék, de rég idéztem már. "Káprázatos értékeket lehet felhozni olyan emberekből, akikből ki sem néznéd, hogy lényük kincset rejt."

Vasárnap Nagyiztam. Valami megváltozott. A szemében. És bennem. Nem tudom megmondani. Csak ültem mellette, fogtam a kezét és nem zokogtam. Nem zokogtam, mert fogalmam nem lett volna, hogy mit mondjak neki, ha megkérdezi, hogy miért. Este nyomogattam az Arcomon a "Napi vers" alkalmazást és a következőt találta kidobni.

"Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet." (Ady Endre)

Ma estére visszatért a Goran Bregovic szerelmem. Kisebb ideg- és dührohamokat kaptam, ezzel forrítottam tovább a véremet. Most épp egy klasszikusba szerettem bele, hajnalban ezt hallgattam a vonaton. Kösz, az élményt!

ui: lehet, hogy a vér forrítás miatt nem vagyok álmos? miért nem vagyok álmos?

Megígértem Annusnak (aki egyébként szuperhős), hogy nem mérséklem az írást attól még, hogy ő idetalált. Elkövettem ugyanis azt a szarvashibát, hogy bemásoltam ide a szociálpszichológia házit, ékezetről ékezetre. És a szemfüles hallgatók (mint Annus), az első helyre lecsaptak, ahol a Google házit talált. És ez bizony a gogoblog volt. Szóval, mostmár nincs eltitkolt netes életem.

Aludtam körülbelül másfél órát éjjel, mielőtt fel kellett volna kelni hajnalni 4:20-kor. Mrs. Bosst ugyanis tanítani hívták az egyik nagyintézménybe, és megkérte Anyát, hogy menjen vele. Anya pedig megkért engem, hogy menjek vele, mert nehéz a projektor és a laptop, amit vinni kell. Ezért hát, felkerekedtünk az alvó-szombatomon Piliscsábára az egyi nagyintézménybe.

Hogy miért aludtam csak másfél órát? Bonyolult a története, de megpróbálom felvázolni. Szóval, bejött egy express-hiphop munka, aminek reggelre mailbox-ban kellett lenni. És hát ki ne értene jobban hozzá, mint szerény személyem? Senki. Így hát, ezt csináltam körülbelül hajnali kettőig. Aztán Mesterem írt rám az online üzenetküldő rendszeren, majd mikor onnan (sértetten) eltávoztam, sms-ben folytattuk a diskurzust. Diskurzusokat, egészen pontosan. Őrjítő volt, azt hittem szívrohamot kapok minden sms-nél, hiszen belecsillingelt az éjjelbe a 'hangos'-ra állított üzenetjelzőhang. Végül elküldtem a (picsába) aludni, majd én is nyugóra tértem.

Reggel, illetve hajnali 4:20-kor, persze alig bírtam a lábamra állni. Elbukdácsoltam Anyáig, akit kikergettem az ágyából, majd félig beledőltem a még meleg ágyába. Kedves gyerek vagyok, tudtam mindig is. Végül nagy (veszekedések árán) nehezen sikerült időben odaérni a helyszínre, ahol Mrs. Boss csatlakozott hozzánk. Utaztam új, piros vonaton! Nagyon dizájnos és tiszta London fílingem volt az egész negyvenvalahány perces út alatt. Kivéve azt az aprócska rosszullétet, ami az út felénél tört rám. Nem tudtam, hogy hányni fogok, elájulni, vagy a kettőt egyszerre. Végül begyógyszereztem magam (csak semmi komoly), aztán békésen bámultam kifelé az ablakon. Nem morfiumot adtam be magamnak, csak szimpla gyomorkedvesgetőt.

Mikor megérkeztünk a katolikus egyetem helyszínére, azt hittem, hogy onnan többet nem jövünk el. Ugyanis majdnem elfújt minket a szél. Elképzeltem, milyen időjárás lehet ebben az időben a Nagyintézménynél, ott a Duna mellett. Arra a megállíapításra jutottam, hogy ez szombat reggeli időjárás, és én ezt soha nem fogom megtudni, mert nekem szombat reggel nincsen dolgom a Nagyintézményben. Kész, vita lezárva! Hajtottuk a technikát vagy egy óráig, mert ez a katolikus egyetem akkora, mint a Yale (ismereteim a Gilmore Girls című, nagysikerű sorozatban látottakra alapulnak). Na, de hogy mi volt az én feladatom itt? Egyrészt meghallgatni a "Csoportmunka fejlődése az őskortól napjainkig" című csodaelőadást, valamint nyomkodni a diavetítés folyamatosságát biztosító gombokat. Édesanyámat és Mrs. Boss-t lenyűgözte abbéli tudásom, hogy ki tudom rakni teljes képernyős nézetre az előadást. És, ámbár eredetileg nem az én feladatom lett volna a nyomkodás hanem Anyué, ezzel elnyertem a "Napi nyomkódó" címet. Hiába, mit nem tesz az emberrel egy informatika érettségi...

Az első blokkban attól féltem, hogy a nyomkodnivaló gombokra fogok ráborulni, olyan álmos voltam. Pedig bennem volt már egy mekis kávé, plusz a katolikus egyetemi kávéautomatából is megvendégeltem magam egy kávéra. Hősiesen nyomkodtam a gombokat, mígnem elérkezett az első szünet. Az első utam, nyilván, a kávéautomatához vezetett, ahol rögvest lehörpintettem egy (felest) újabb kávét. Nem mertem kávékülönlegességekkel próbálkozni, nehogy megint rámjöjjön a hányinger/szédülés/elájulás. A szünetbe még egy gyors pisilés fért bele, de aztán újra folytatódhatott a nyomkodós karrierem. Így ment ez három kis-, majd egy ebédszüneten keresztül. A délután folyamán volt challenge is. A csoportban dolgozó csoportról kellett fotót készíteni (telefonnal, persze) és a telefonról kellett átrakni az ámítógépre. Ez látszólag egyszerűnek tűnik, hiszen a telefonnal lefotózom, bekapcsolom a bluetooth-t a telefonon is meg az ámítógépen is, majd rányomok, hogy "küldés", és pár másodperc múlva már kész is. Igen, ez normáliséknál így menne. De nézzük, hogy megy akkor, ha az én kütyüimről van szó.

Lefotóztam a csoportban dolgozó csoportot, majd bekapcsoltam a bluetooth-t az ámítógépen és a telefonon is. Valamelyik nem működött, de percekig kitartóan próbálkoztam. Közben felcsatlakozódtam a vezetéknélküli internetre (hátha írtak az express-hiphop munkával kapcsolatban), az azonnali üzenetküldő rendszerbe is bejelentkeztem. Sebaj, gondoltam, nem működik a bluetooth, majd akkor átküldöm a telefonomról magamnak emailben és majd Gerdáról (a netbookom) átrakom arra a gépre, amibe bele van dugva a projektor. De a telefonom nem észlelte a vezetéknélküli hálózatot. Oké, nagy levegő, hogyan oldjuk ezt meg? 'Aha' élmény: Anyu telefonjára átküldöm a képet mms-ben, majd az ő működő bluetooth kapcsolatával átküldöm Gerdára, és Gerdáról pendrive-on az előadásos gépre. Átküldtem a képet, de Anyu telefonja "hálózati hiba" miatt nem tudta lementeni a képet. Kisebb idegbaj kerülgetett, de megpróbáltam nyugodt maradni. A vérnyomásom nem-normalizálásáról a kevés alvás és a sok kávé gondoskodott, ezzel nem kellett törődjek. Miközben törtem a fejem, miként oldhatnám meg ezt a gordiuszi csomót, kitartóan próbálkoztam a wireless kontra telefonom meccset megnyeretni a wireless-el, vajmi kevés sikerrel. Majd megpróbáltam a bluetooth kontra telefonom meccset megnyeretni a telefonom javára, de ez sem ment. Végül jött a (kőkorszaki, ámbár mindent vivő) megoldás: Anyu telefonjával lefényképezem a telefonomban lévő képet, majd Anyu telefonján működő bluetooth-al átrakom Gerdára (a netbookomra), majd Gerdáról pendrive-on átrakom az előadásos gépre. És, igen, a művelet sikerült, én nyertem! A kép felvetült a falra, ezt csinálja utánam Bill Gates! (ámbár a minőségét látva a fotós szemem sírva fakadt, de ezt igyekeztem palástolni) Miközben a csoportszerkezetet próbáltam a képről leolvasni, igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy ebben az apró, technikai gordiuszi csomó kigobozásban kissé leizzadtam, gyöngyözni kezdett a homlokom és a hátamról patakban folyt a víz (és kopogtatás nélkül jött be a tüdőgyulladás). És, hogy fokozzam a dicsőségemet: közben arra is kellett figyelnem, hogy milyen nyomógombokkal biztosítom az előadás folyamatos menetét.

Ezután már csak 2 kávét ittam (ebből másfelet meg is érdemeltem az előbbi akciómért), majd hazaindultunk. A piros, dizájner vonatról felhívtam Mesteremet, hogy nézzen ki az ő vidéki ablakán, mert arra robog majd el a piros, dizájner vonat. Ő viszont nem válaszolt a hívásomra, ahogy TeM sem. Ezért inkább nőies (és álmos) csevelybe kezdtem a csapat (Anya és Mrs. Boss) női tagjaival. A város legnyugatibb pontján búcsút vettünk Mrs. Boss-tól, és saját utunkra indultunk Anyával. A metrós utazából valamennyi kimaradt, valószínűleg akkor érte el csúcspontját az álmosságom. De milyen messze volt még az otthon...

Pénteken ugyanis valami oknál fogva az autó akkumulátora felmondta a szolgálatot, ezért Cunci hozott haza Anyát meg engem a Gyárból (a.k.a. Anya munkahelye). Ezért hát, mielőtt hazatértünk volna, el kellett menni az autóért, ami lemerült akksival várt ránk a hidegben. Közben betértünk a Csirkéshez, ahol magamba döntöttem fél liter kólát, hogy még valahogy bírjam szusszal. Ja, nem is fél litert, mert egyszer utántöltöttem, szóval 1 liter kólát. Azt reméltük, hogy a kisautónk megszedte magát akksiilag és ön- és őserejéből el tud majd indulni. De, mi sosem voltunk autók, nem tudunk autóul gondolkodni, így ezt nem találtuk el. Az autó ugyanannyira lemerült akksival álldogált a parkolóban. Oké, gordiuszi csomó kettő: kit hívjunk fel, hogy bikázza be az autót? Ki lakik a közelben? Vörös Démont feltelefonáltam, de nem vette fel, így tovább gondolkodtunk. Végülis Tortás szüleire esett a választás (ámbár Tortás épp az Alpokat hódítja meg egy boarddal és Gucci órással a szülők attól még itthon vannak és kötögetnek), akik mintegy óra alatt meg is érkeztek. Hozták a kutyát is, akivel én addig tökéletes elvoltam míg ők töketlenkedtek. Akarom mondani, bikáztak.

Szerintem ez alatt az egy óra alatt megfagyott a szivárványhárnyám és a hippokampuszom, mert hallucináltam már. Itthon aztán (TeM szerint) hisztizni támadt kedvem. Ez volt az első, igazi női "hiszti". Szerintem nem hiszti volt, csak kinyilvánítottam nem tetszésemet egy bizonyos, egy hete tartó dolog miatt. De "Mivel nő vagyok, nem mondom ki, amit akarok, de fenntartom a jogot arra, hogy hisztizzek, ha nem kapom meg.", szóval akkor ez most hiszti volt? Nem tudom.

Nem mondom, hogy megnyugodott a lelkem, de ahhoz túl álmos/fáradt/nyűgös vagyok, hogy ezen még tovább pattogjak. Mostanra fogyott ki belőlem az üzemanyag. Vagyis a másfél óra alvás, a mekis kávé, a három kávéautomatás kávé, és az egy liter kóla. Szép kis nap volt, kihívásos, de köszönöm, mostmár szeretnék pihenni. (ha abba tudnám hagyni az írást)

Volt kedden megint. (Pont kedden...) Kicsit össze-vissza nézem ezt a sorozatot. Letöltöttem az első évadot, megnéztem. De a második még csak most van lejövőben. Aztán megnéztem a harmadikat és a negyediket letöltve, és most a tévében nézem az ötödiket. Szeretem, kicsit én vagyok benne. Kedden épp Erica voltam. Még a szemüveges sztori is stimmel, hihetetlen, hogy (ez is) mennyire bele mindennek a közepébe!

"Amikor gyerek voltam, voltak ezek a fejfájások. Elmentem orvoshoz, és azt mondta, hogy szemüveget kell viselnem. Nem értettem. Semmi értelme nem volt, mert jól láttam. Aztán megkaptam a szemüveget, és felvettem, a kocsiban ültem, hazafelé tartottam, és hirtelen felsikoltottam... mert azok a nagy zöld pacák, amiket egész életemben bámultam,
nem nagy zöld pacák voltak. Falevelek voltak. Láttam a leveleket! És sose tudtam, hogy hiányoznak a levelek. Nem is tudtam, hogy léteznek falevelek!"

Ez lehetne a mai napom mottója.

Miután tájékozódtunk á la sajtó, mindenki annyit evett, amennyit bírt. Meg amennyi volt. Kicsit zavarban voltam, sosem ettem még együtt Ákossal. De őt csak a példa kedvéért említem. Ja meg, mert rajongok. Vártam rá cirka háromnegyed órát csak azért, hogy elmondhassam neki "végre, most hogy végre látlak..". És, hogy aláírja a szalvétámat.

Ez előtt a történés előtt felhívtam Banyamacst, adjon tanácsot, mit kell itt még ilyenkor csinálni? Mert nekem, kéremszépen, fogalmam sincs. Ellátott hasznos tanácsokkal, majd visszaaraszoltam a sok médium közé. Szívtam magamba az atmoszférát és hallgatóztam, mert erről bizony írni kell. Na, de nem itt, hanem munkailag, hiszen munkailag is voltam ott!

Az ákosi dicsszavak után, kiröpködtem az épületből és feltárcsáztam Anyát (akivel előtte csúnyán összevesztem, mert itthon hagytam a cetlimet, amire felírtam hogy merre kell menni, és tőle kértem telefonos segítséget, de ő elnavigált engem másfelé) és megmondtam neki, hogy "Az Ákos" megdicsért, már előre, pedig nem is mondtam semmit, csak odamentem. Ezeket persze nem ennyire összetetten mondtam el, hanem csak hebegtem, lebegtem, habogtam. Aztán ráébredtem, hogy nekem ma még szellemi embertanoznom kell a Nagyintézményben, szóval nem lehet repkedni itt össze-vissza!

A nagyintézményi látogatás után LLI-hez siettem, aki meglepő dolgokat mondott nekem (erről majd később). Egészen Enyiig meg voltam rajta lepődve. Aztán amíg vártam rá, kihallgatóztam ami a munkája közben folyik. Hát, ijesztő, az egyszer biztos! Az egyik férfi betege meg akarta hívni vacsorázni! Olyan igazi vacsorára! Ha ezt Epi megtudja... - gondoltam. De megtudta, mert nekik egymás előtt nincsenek titkaik. Ez a bácsi elég kitartó volt, alig akart kibotorkálni az ajtón. Szemre is hánytam Enyinek, hogy ez mégis milyen dolog, csak úgy randizgatni csábíttatjuk magunkat a férfi betegekkel? Kivételesen, vette a poénomat.

Itthon aztán megírtam a beszámolót a tájékoztatóról á la sajtó. Banyamacs rögtön vissza is jelzett, "remek lett", holnap megjelenik. Örülök neki! Bár, bevallom hősiesen és nőiesen, kemény munka volt. Sokat ültem a billentyűzet fölött, sok sort töröltem ki és írtam újra. Aztán újra, és újra, de végül elkészült. És holnap meg is jelenik. Gyors akartam lenni, már így is soknak találtam az időt amit írással töltöttem. De végül sikeres volt az akció, (itt is) köszönet érte és az eufórikus élményért!

Jutalmul ettem, és miközben ettem, letöltődött 11, ismétlem 11 (!) Goran Bregovic album. (kedvet Csibikétől kaptam, ezúton is köszönet érte) Ezzel forrítom a vérem, amit LLI már felforrított. Bár a fő-kezdeményező nem ő volt. Forr ő (mármint a vérem) magától is, néha túlságosan is. Vagy a fejembe vagy meghatározhatatlan helyekbe/re száll és akkor végem. Követhetetlen vagyok, szerencse hogy vannak, akik urai a helyzetnek. Vagyis csak egy ura van, de ez sajnos nem én vagyok.

Két számot találtam, amit eddig nagyon kedvelek. Az egyik depressziós, de szép. A másik meg bulizós. Néhány klasszikus még hiányzik a gyűjteményből, de megszerzem!

Kicsit ideges vagyok meg várom is a mai tájékoztatást á la sajtó. Írni kell, mint mindig, de most arról amit majd elmondanak fél 12-től a belváros egyik nap klubjában. Így megy ez, mondják, de azért én mégis csak... Egyébként meg Banyamacs (kinek az egészet köszönhetem) leadta a nevemet, úgyhogy várnak szeretettel, semmi félnivalóm.

Utána betámolygok a Nagyintézménybe, onnan LLI-hez sietek, majd lefutom a kötelező családlátogató körömet. Eközben magamba döntök néhány kávét, anélkül biz' Isten, nem bírnám. Na jó, most épp sietek, nincs időm egész mondatokra, izgulok. És, a hó ellenére, ennyire vidám vagyok!

Egy (nem is annyira) lusta gondolat motoszkál a fejemben már egy ideje. Rossz irányból motoszkál, rossz irányba. A legrosszabb az, hogy bennem motoszkál. Milyen fura szó ez, hogy motoszkál. Nem jó szó. Bizserget, megnevettett, megcsikiz. Ugyanakkor rám kacsint, szinte hívogat és kínos helyzet(ek)be hoz. Visz.

Szokatlan azt érzés, már-már meg is ijednék magamtól, ha eszemet tudnám akkor, amikor a gondolat a fejemben van. Most például fejemben van, meg nincs is benne, ezért értetlenül ülök a billentyűzet fölött és próbálok ide szavakat leírni a gondolattal kapcsolatban. Azt hiszem, erre most nincsenek szavak.

Tűkön ültem már, türelmetlen voltam, de egyben kíváncsi is. Mikor hív már vissza, mikor reagál az smsre? Ma, holnap vagy megint hívnom kell? Elfelejtett, tuti biztos vagyok benne. Mindig elfelejt, mindig engem felejt el az annyi dolga között. Miért nem feleljt el valami vagy valaki mást? Pont engem, a francba! Azért a biztonság kedvéért a telefonomat még pisilni is magammal vittem, hátha. Nem mintha Anya nem tudná felvenni, de ez az én telefonom, engem fog rajta hívni ma (fog?), velem akar majd beszélni, tehát én fogom felvenni. Ha épp pisilek, akkor abbahagyom a pisilést; ha épp eszem, azt hagyom abba.

A konyhába persze nem vittem magammal, akkor hívott. Kést, villát, kenyeret eldobva, ujjamat menet közben lenyalogatva versenyeztem idővel és a távolsággal, de végül odaértem és felvettem a telefont. Megilletődött hang szólt bele a telefonba, a kicsit átköltött Ákos dalrészlet a nem megszokott énemet mutatta, nem értette. Rá is kérdezett, a nevemet is mondta, sosem volt szokása. Válasz helyett belebújtam Anya hótaposójába, feltéptem a bejárati ajtót és kabát nélkül kiléptem a friss hóba. A válasszal haboztam, féltem kimondani, de végül összeszedtem a bennem lakozó, rejtett erőket és kimondtam, amit éreztem. Még jobban megilletődött, de az érzése hasonló volt, egyetértettünk. Aztán egy hajtűkanyarral témát is váltottunk, nem érzelgősködtünk tovább. Megkért, hogy hívjam fel a nővéremet, mert születésnapja van és gratuláljak, mert megjöttek a csempék. Hogy is felejthetném el a szülinapot, iziben fel is fogom hívni, amint letettük. Beszéltünk még a kedvenc autójáról, amivel kapcsolatban megnyertem egy versenyt. Sok volt ma a munka, de ezt sejtettem, bár nem bántam volna, ha mindennap ugyanígy beszámol róla.

Megegyeztünk, hogy innentől kezdve többet fogunk beszélni, találkozni.

Hihetetlen, milyen pontosan és mi mindenre emlékszem.

Ambivalens a viszonyom a posztmodern irodalommal. Azonkívül, hogy ebből érettségiztem (és jól elbasztam), néha nem értem a sok kuszaságot. Egyébként kedvelem, Varró Dánielt különösképp, Tandorinak a középiskolai tanulmányaim alatt csak a szele csapott meg, a többieket pedig nem is sorolom. Varró Dániel nagy kedvencem, Tandori pedig most következik - ezért emeltem ki őket itt és most.

Lapozgattam az orvostársadalomnak kiadott, évszázadok óta megjelenő kulturális magazint és ez a vers jött szembe. Na, nem mintha egyből a vers rovatra fókuszáltam volna, de hatás kedvéért: megtalált a vers.

Megint van gondolkodnivaló. A pontok megint beletaláltak a közepébe. Megint nem én mondtam ki, de ez most nem számít. Itt a mű, "mutiba".

Tandori Dezső: Mint-egy. Világos. Alkonyt. Mely. Szálldos.

Már gyakran. Érzem.

Már gyakran. Érzem.
Állna. Meg szívem.
S bármi következmények.
Nem, hogy piacra.
Nem, hogy postára.
Nem készítek. Nem megyek.

De nem, hogy el-lát.
Dolgok. Mik sorát.
Elengedném. Szükségük.
Nem, hogy kit hagyok.
Mit nem akarok.
Én mint lennék nélkülük.

Mégis. Bár medvék.
Madár. Feleség.
Kutyánk. Mégis. Lakásunk.
Már gyakran érzem.
Megállna szívem?
Ezt nem úgy. Hogy életunt.

Holnap. Egy pultnál.
Valaki nem áll.
Holnapután felejtik.
Ezek. Köz helyek.
Külön mind-egyek.
Ház-élek a fényt. Ejtik.

Csak kinézések.
Függönyön. Rések.
A sötét nem. Néz vissza.
A megoldandónk.
Így elhagyandók.
Képzet a tényt? Felissza?

Meg hozza. Egyre. Hozza.
Két félre. Mert így. S hagyja.

Van egy átkozott tulajdonságom: mindig hasonlítgatom magam valakihez vagy valamihez. Mindig a legjobb, legtökéletesebb akarok lenni, mindenből.

Legjobb barát, legjobb barátnő, legjobb lánya anyámnak, legjobb vizsgázó és még sorolhatnám. Aki mindig ott van, aki mindig tanácsot tud adni, akinek a válla ott van ha kell. Tudatni a másikkal, hogy közel vagyok (még ha valójában távol is), hogy tanultam a másik fél előző barátságainak, szerelmeinek a hibáiból és azoknak a nem-hibáit próbálom magamban erősíteni. Mutatni és tenni, hogy én jó vagyok. A legjobb. Nem a beképzelt legjobb, hanem tényleg a legjobb. Neki.

Aki a legjobban tud szeretni, a legtöbbet adni, a legvidámabbá és legboldogabbá tenni, a legváltozatosabb lenni, mellettem nincs unatkozás. Ez, mondom újra, nem beképzeltségi legjobbság hanem jóindulatú, segítő, támogató, szerető legjobbság. De nem kell senkinek.

"Válassz engem, maradj velem, szeress engem!"

Küzdöttem, mondhatni, úsztam. Sokáig. A megbecsülésért, az értékelésért, a nagyságért, a megértésért. Hogy ne Aratát hegyeket kelljen letennem az asztalra azért, hogy kapjak egy vállveregetést (azt a vállamat, amibe az előző percben kaptam oltást). Igyekeztem máshogy felfogni ezeket a dolgokat. Hogy miattam csinálják, hogy engem éspervagy nekem akarnak segíteni, hogy féltenek. Hát nem. Magukat akarják bebiztosítani és tudni, hogy öregkorukra mindent majd szépen elintézek. Hát nem. Csak azt nem veszik észre, hogy rajtuk kívül elférnek még mások is a szívemben.

Egészen addig büszkék rám és okos/szép/kedves/aranyos/felnőtt vagyok, amíg azt csinálom, amit ők akarnak. Rendben, alkudozhatunk, de hol vagyok én? "A dolgok eltűnnek, a fájdalom semmivé válik, a vér megáll az ereinkben és az emberek meghalnak." Zombi vagyok, eltűnt az én, a lány, akit szerettem. Akit mások szerettek. Hosszú évekbe telt míg felépítettem, mire megtanultam szeretni ezt a lányt, és most egyszerűen nincs. Beszippantott a családi üvegbúra és akárhogy tépném fel foggal, körömmel a vákuumozást, nem megy. Hány éves vagyok? Tudom, nem a kor számít, de a korom beszámításával és anélkül is: felnőtt vagyok. Tudom, mit csinálok. Köszönöm az aggódást, már átlátok dolgokat és bár a jövőt nem látom, mint a család felnőttjei de most boldog vagyok.

Legalábbis szeretnék az lenni, ha nem jönne szembe folyton valami kontroll. Hogy valamit nem jól csinálok, hogy valamit el fogok rontani vagy már el is rontottam, hogy képtelen vagyok megcsinálni, hogy rosszul csináltam. Hogy rossz embereket választottam magam köré, hogy rossz emberekkel barátkozom, hogy én se érek semmit. Legszívesebben üvöltenék, hogy hagyjanak, hogy megy egyedül. Üvöltenék segítségért, hogy valaki segítsen, mert Isten bizony meg fogok fulladni így.

Tudok úszni, nem vagyok egy Michael Phelps, de úsztam. Már minden izmom és csontom fáj, elfogyott az erőm. És ekkor egy pillanatra bevillan: mi értelme? Egyszer tényleg eltűnök.

Ma reggel (megint) nagy volt a kísértés, hogy inkább az ágyamat és egy szépirodalmi művet választok a napom hasznos eltöltésére, mint a Nagyintézmény kemény fa székeit és a szorgos jegyzetelést. De aztán valahogy meggyőztem magam, mert mégsem lehet ennyit nem ott lenni.

Reggeli elkészülődésemet zavarta azaz aprócska tény, hogy tegnap este a gáz felmondta a szolgálatot. Nem csak úgy kicsit, hogy egy apró cirkó-restarttal el lehessen intézni a dolgot, nem. Se fűtés, se melegvíz; csak takaró, lavoár (ahogy Anyukám mondaná) és vízmelegítés. Te-m el is nevezett "ősasszony(om)"-nak majd az este korábbi és későbbi részében azzal cukkolt, hogy ő akkor most elmegy a géptől, bemegy a fürdőszobájába, megnyitja a csapot, amiből forró víz jön és magára ereszti. Ezen elgondolkodott pár apró "hmm.." kíséretében, mire én apró "hmm"-ök társaságában arra gondoltam, hogy apró kis pofonokkal kedveskedem neki ezért a kedvességért.
Ez a gáztalanság különösen nagy csapás volt nekem, aki tisztaságmániás. Reggel felkelek, megiszom a kávémat és beugrom (a szakadékba) a kádba, lemosni magamról az éjjeli koszt. Van, akik szerint ez egészségtelen, mert az éjjeli kosz egészséges (?). Ha tehetem, este is lesikálok magamról minden napközbeni mocskot, de erre nem mindig marad időm. Ma reggel viszont egyetlen dolgot tettem, amit visszagondolva szégyellek. A használattól meleg laptopot szorongattam nyakig beöltözve (őskori módon megfürödve és nagyon koszosnak érezve magam) és azon gondolkodtam, hogy a Nagyintézményben biztos melegebb van.

Jól beöltöztem, de a buszmegállóig kiérve rájöttem, felesleges volt mert tavasz (?) van! A Nagyintézményben is marha melegem volt, ezért nem vittem túlzásba a jegyzetelést, nehogy túlmelegedjek én magam (is). Az egyik tanár novicius joghallgatóknak nevezett minket, amit azért is vések fel ide, mert annyi mindent kell megtanulnunk nekünk a jogról, hogy mire elvégzem ezt a képzést tényleg másfél diplomás leszek. Lesz egy egész Nagyintézményes diplpmám meg egy fél taláros. Jegyzetelés helyett F-el, aki egy TTárslány és legújabb barátnőkezdeményem (by Csibike), szórakoztattuk egymást, egymást Arcán. Eljött velem könyvtárazni majd kivette az általam visszaadott könyvek egy részét, majd előadás helyett inkább dumáltunk. Egyedüli lelkiismeretünkkel nem tudtunk volna elszámolni, de így, hogy ketten jöttünk el így majd elszámolunk egymáséval. Nagyon sokat nevettünk, angol humora van, amitől néha a paranoid-énem megijed, hogy komolyan gondolja. De aztán kiderül, hogy nem is.

Itthon aztán elnyomott az álom, de nem tartott sokáig. Felváltva hívott fel Anya és a gázszerelő-brigád, hogy mikor érkeznek. De ne aggódjak, mert bár a csengő elvileg jó, de Anya időben hazaérkezik majd, szóval nyugodtan aludhatok. Ebből az lett, hogy a gázszerelő-brigád felkopogtatott az álmomból, Anyu pedig felhívott, hogy nem ér haza időben. A hívás már az "időben" után történt, szóval ezt magamtól is ki tudtam találni.
Két gyanús ember várt engem az ajtó előtt, akikről nem nagyon hittem el, hogy javítani jönnek, de végül beengedtem őket, hiszen "időben" érkeztek. Miközben javították a cirkót (vagy mi ez), eszembe jutott Hadházi László stand up-ja a felújításról. Ezt annyira vicccesnek találtam, hogy köhögéssel próbáltam palástolni azt a félelmemet, hogy most nem is így lesz. Akkor szakadt el végleg a cérna, amikor megszólalt a bütykölős pasi, hogy "szóljanak bármikor, bármit elvállalunk! Víz-gáz-fűtés..". 

Persze, "a gázkészülék és én" fejezet Az Életem könyvében igencsak csekélyke, de engem a szerelők máris kérdésekkel bombáztak: hol van, mi van, mióta van, van-e, volt-e? Hát, csókolom, én azt nem tudom. Miután látták, hogy a szakzsargon használatával nem mennek semmire, egyszerűbbeket kérdeztek, mint például: "van-e olyan hely a lakásban, ahol a benti hőmérsékletet lehet állítani valamiféle szabályozóval?". Ezek az (emberi) szavak már jobban tetszettek, de ezt viszont már túl lekezelőnek tartottam. Eszembe ötlött a kérdés, hogy vajon tudok-e kinti hőmérsékletet állítani egy hajszárítóval? Tudom, tudom... nehéz velem. De végül Anya befutott és minden kérdésükre válaszolt, és fordítva. Legvégül pedig elhúzott a szerelőbrigád egy nagyobb pénzösszeggel gyarapítva a cég-kasszát.

Most pedig átadom magam a teljes megtisztulásnak (már, ami a kádba való beugrást illeti), arról hogy valójában hogy vagyok... majd később!

TündérM: Ne haragudj, segítenél egy kicsit? Ez a feladat, segítesz megoldanii? "Írja le, hogy a disztinktivitás, konszenzus és konzisztencia mely értékei alapozzák meg együttesen azt az ítéletünket, hogy a megfigyelt viselkedés oka a szituációban, a pillanatnyi körülményekben keresendő."

TeM: *felhúzza a szemöldökét* Ki halt meg?

Again and again and again
Do it again
Do it again
Again and again

It's a shame, it's a shame
It's a perfect shame
Creep under my door and we do it again, oh

It's easy and easy and easy and easy
And creepy and creepy and creepy, oh
Again, again, again, again

Again and again and again
Do it again
Do it again

Again and again and again
Do it again
Do it again

Again and again

Say my name, say my name, say my stupid name
It's stupid how we always seem to do it again, oh

You're so stupid and perfect
And stupid and perfect
I hate you, I want you
I hate you, I hate you, oh
Again, again, again, again

La, la, la
Again and again and again
Do it again
Do it again

Again and again and again
Do it again
Do it again

Again and again

(22:22 - a kedvenc időm)