Tűkön ültem már, türelmetlen voltam, de egyben kíváncsi is. Mikor hív már vissza, mikor reagál az smsre? Ma, holnap vagy megint hívnom kell? Elfelejtett, tuti biztos vagyok benne. Mindig elfelejt, mindig engem felejt el az annyi dolga között. Miért nem feleljt el valami vagy valaki mást? Pont engem, a francba! Azért a biztonság kedvéért a telefonomat még pisilni is magammal vittem, hátha. Nem mintha Anya nem tudná felvenni, de ez az én telefonom, engem fog rajta hívni ma (fog?), velem akar majd beszélni, tehát én fogom felvenni. Ha épp pisilek, akkor abbahagyom a pisilést; ha épp eszem, azt hagyom abba.
A konyhába persze nem vittem magammal, akkor hívott. Kést, villát, kenyeret eldobva, ujjamat menet közben lenyalogatva versenyeztem idővel és a távolsággal, de végül odaértem és felvettem a telefont. Megilletődött hang szólt bele a telefonba, a kicsit átköltött Ákos dalrészlet a nem megszokott énemet mutatta, nem értette. Rá is kérdezett, a nevemet is mondta, sosem volt szokása. Válasz helyett belebújtam Anya hótaposójába, feltéptem a bejárati ajtót és kabát nélkül kiléptem a friss hóba. A válasszal haboztam, féltem kimondani, de végül összeszedtem a bennem lakozó, rejtett erőket és kimondtam, amit éreztem. Még jobban megilletődött, de az érzése hasonló volt, egyetértettünk. Aztán egy hajtűkanyarral témát is váltottunk, nem érzelgősködtünk tovább. Megkért, hogy hívjam fel a nővéremet, mert születésnapja van és gratuláljak, mert megjöttek a csempék. Hogy is felejthetném el a szülinapot, iziben fel is fogom hívni, amint letettük. Beszéltünk még a kedvenc autójáról, amivel kapcsolatban megnyertem egy versenyt. Sok volt ma a munka, de ezt sejtettem, bár nem bántam volna, ha mindennap ugyanígy beszámol róla.
Megegyeztünk, hogy innentől kezdve többet fogunk beszélni, találkozni.
Hihetetlen, milyen pontosan és mi mindenre emlékszem.
