Az úgy vooolt... hogy reggel baromira elaludtam.
Az egy órás elalvásomat sikerült nem egész 38 perc alatt behoznom, vagyis versenyt futottam az idővel. És egészen pontosan ennyit késtem LLI-től, ami miatt enyhén cinikus megjegyzésekkel illetett engem az asszisztens. A(z enyhén) cinikus megjegyzéseket egyetlen egy embertől viselem el, nos, ez az ember nem ő. Mármint, hogy az asszisztens. LLI megkapta a nyúlünnepi ajándékát, majd tova is szálltam tőle.
Egészen a város legnyugatibb pontjáig, dél előtt pontosan egy órára, miközben azért beiktattam egy nagy-cappucinot (természetesen papírpoharas szerelem-kávéból). Leültem az első sorba, hogy jól lássak mindenkit, aki tájékoztatja majd a publikumot a la sajtó arról, hogy ki és mikor búcsúzik. Hittem én, hogy majd jól láthatom a búcsúzó zenekar frontemberét. Hát nem. A sok operatőr, fotós, sajtós embertől szinte semmit nem lehetett látni. Mr. Csíkosing, nevéhez méltóan, a csütörtöki csíkos ingét vette fel. Igen, már említettem, pí-ár tevékenység. Ezen elmosolyodtam, na nem mintha lett volna rá időm...
Délre ugyanis mentem a fodrászhoz, mert a hárém már igencsak meg és lenőtt. Nem mintha festve lenne vagy ilyesmi, de lenőtt, egészen a szememig és alig láttam már ki alóla. Metróra pattantam, azaz csak volna, mert ismét alig engedték le a népet az aluljáróba. Szerintem valaki megint beugrott a metró elé/alá, ezen a héten már sokadszorra. De végül csak leküzdöttem magam valahogy, illetve sodort a tömeg - de végkifejlett szempontjából egészen tökmindegy.
Normális esetben a város legnyugatibb pontja és a város leghatáribb pontja között 20-25-30 percre van szükségem, hogy ne hosszútávfutásban kelljen végigügetnem mindenen és mindenkin. De ez ma nehezített menet volt, mert csak 10-12-15 percem volt minderre. Plusz, illetve inkább mínusz a villamos, ami szökőévenként, ugye. Sikerült abszolválni a tér-idő kontínuum megnyitását és a behuppantam a, még meleg, fodrász székbe. Szeretem, amikor fodrászszalon illatú a hajam!
Ezután, Anya keresésére indultam. Hiszen a fodrászt közel van Anya gyárához (ami ugye a munkahelye, de így legalább fejtörést okoz pár másodpercig. Mármint a kitalálás). Őt nem találtam sehol, viszont kedvem támadt megnézni az emailjeimet, a Buk-ot és az összes többi zseniális (időrabló) közösségi portált. Mikor is, a következő történt:
Épp nagy gombnyomkodásban vagyok, leesek a székről az álmosságtól, éhes is vagyok, de Anyuval akarok ebédelni, mikor nyílik az ajtó. Reménykedtünk, a gyomrom és én, hogy Anya az aki belép, mert lassan nem csak az álmosságtól esem be az asztal alá. Az ajtó kurvalassan nyílik, a szemem viszont egyre nagyobbra, ki a frász az? És akkor ebben a pillanatban elmúlt az éhségem, az álmosságom és elmúltam létezni én is. Megjelent ugyanis teljes életnagyságban előttem Bolondítógyógyító. Abban reménykedtem, hogyha megnyomom az irodai széken azt a kart, ami a magasságot és a mélységet állítja akkor egy pillanat alatt elsüllyedek, és huss, mintha ott sem lettem volna. Soha.
(Az a rövid történet, hogy valami agyilag elborult döntés miatt én, hülye beszélgetni kezdtem Bolondítógyógyítóval, és ezek a kedves beszélgetések annyira taccsra tettek engem, a hülyét, hogy inkább szó nélkül otthagytam. Illetve szülői üzenettel. Illetve, szülőm általi téves üzenettel. Én szofisztikált kamudumát fogalmaztam meg, amit szülőm elfelejtett mire az átadásra sor került, így Bolondítógyógyító megkapta az igazságot, röviden: "hagyjál!". End of story.)
Én hirtelen nagy sietséget kezdtem színlelni, hiszen én az elfoglalt topmanagerek és -bloggerinák életét élem, és különben is sokat tanulok, plusz dolgozom, rengeteg dolgom van, elfoglalt vagyok. Elfogult?, kérdezte Bolondítógyógyító. Ebben a pillanatban háttal álltam neki épp, de szuper- és alteregóm legszívesebben megfordult volna és a denevérek frekvenciáján az arcába üvöltötte volna azt a bizonyos igazságot, röviden: hagyjál!!! De nem hagyott, tovább verbális-bökdösött, én pedig tovább pakoltam, bár leginkább össze-vissza hadováltam arról, hogy "ez a sál megy most a felsőmhöz? hát, esküszöm nem értem, reggel még ment hozzá. nem, nem csak akkor ha viszem, hanem úgy színileg, sőt még az összhatás is jó volt. vagy akkor kabát volt rajtam? nem tudom, elfeledtem, régen volt. de, reggel még hideg volt, csak úgy ment a sál a felsőmhöz. de, akkor nem is a felsőmhöz ment, hanem a kabátomhoz. sürgősen szükségem van egy szürke sálra, mert az a kabáthoz és a felsőmhöz is megy. nincs esetleg a kezed ügyében egy szürke, női sál? jézusmáriám, késésben vagyok. mennem kell, majd ha nem leszek ennyire elfogult, őőő, izé, elfoglalt, majd kereslek, jó? szia." Természetesen kikísért, közben összefutottunk Anyával, akinek testbeszéddel próbáltam előadni, hogy szabadítson meg ettől az embertől, de iziben. Anya átmeneti testbeszéd-vakságban szenved(ett), így én kilőttem a Gyárból, mert ezt nem voltam képes tovább elviselni.
Mikor kiléptem a bejárati, pontosabban kijárati ajtón, remegett a lábam, gyomrom, fel akartam hívni ZénóZebulont, hogy küldjön oda valami mentőegységet, mert menten elájulok, összeesek, rosszul leszek. Mire telefonálható körzetbe értem, csörgött is a telefonom, ZénóZebulon volt az, kinek beleremegtem egy erős(nek hallatszó) és lelkes szia!!!-t, majd kitört belőlem valamiféle "Ezt nem hiszem el!! Hogy a picsába tudott ez az ember megtalálni? Képzeld, baszki, vagyis Te ne baszd ki, ő bassza ki... szóval, hogy azt mondta, a szagom után jött. Mit képzel ez, hát büdös vagyok én? Büdös vagyok? Érzed, hogy büdös vagyok? Épp legnyugalmasabb, legéhesebb állapotomban nyomkodtam a Buk-ot. Semmit nem csináltam és mégis felhúzott! Úgy felhúzott, hogy nagyon.. Felszálltam a villamosra, itt viszont kurva büdös van!!"
Miután befejeztem a nyugodalmas monológomat, elárulta ő a titkot, amiről még nem szabad beszélni. Hiszen titok. Ezután metróra szálltam, és elrobogtam oda, ahol a kombiné villamos, a pirosmetró, Dot és én találkozunk. Dot hozta az ő emberét, hát nagyon cukik. De ma túl fáradt vagyok ahhoz, hogy rózsaszín, szerelemfelhőkről rebegjek itt. Majd.. egyszer.
Ezután, időben körülbelül délután 4 óra van, felhívtam Mesteremet, hogy bizony búcsúzik a nagyzenekar. Őt is ugyanannyira hatotta meg, mint engem. Ennek örömére, vagyis inkább bánatára összehoztunk egy gyors találkozót az Ősmut bevásárlóközpontban. Érdekes kapcsolat a miénk, amolyan behatárolhatatlan. Illetve, nincsenek határai, ez egy határtalan kapcsolat. Ma erre sincs erőm, csak körvonalakban behatároltam, hogy nincsenek határai. Miután kitett az autójából, Tortás hívott fel, hogy az új jelöltjével nekem is találkozni kell, szóval siessek, ha még tényleg találkozni akarok. Más vágyam se volt.
Gyors- és hosszútáv futásban elgyaloggaloppoztam tehát a Ferencesek teréig, majd ott egy kicsit (legeltettem a szemem) terepszemléltem az új jelöltet. Miközben (legeltem) szemléztem, rájöttem, hogy én ilyen szerelmes, mint ők még nem voltam soha életemben. Vagyis olyan, hogy csak ülünk, ő és én, a kis kávézó teraszán a zöld párnás zöld padon és csak elveszünk a másik tekintetében. Csak nevetünk a másik bénázásain, csak dicsérjük, hogy a másiknak milyen szép a szeme, jó a humora, milyen kedves és milyen figyelmes. És blablabla... majd muszáj volt indulnom, mert majdnem nem-szerelmes jégszoborrá fagytam a kis kávézó teraszán a zöld párnás zöld széken.
Köszönöm április 1, idén is sokat adtál!
