Délután A. szinte remegve, riadt hangon hívott fel (ebben persze benne van a drámai túlzás is). Le kellett ülnöm, nem tudtam, mire számíthatok. Aztán kiderült, hogy múzsára van szüksége. A.-i értelemben (ez ugyanaz, mint a cinegei, csak ez A.-tól származik) ez éjjeli virrasztást, akarom írni: párhuzamos okosodást jelent. Míg ő írja a csodadolgozatát, addig én közvetlenül mellette okosodom avagy inkább blogot írok. Nekem is jár valami szórakozás, hiszen A. is szórakozhat (vagy legalábbis majd fog, ha kész lesz a csodadolgozat). Egyébként magam részéről felváltva írok kicsit blogot és olvasom az alkotmánytan tankönyvet.
Ez a múzsa szerepkör ilyen hiperszupermultifunkcionális ám, mielőtt még bárki azt hinné, hogy valamiféle csendes-ülős dologról van szó. Csendben kell lenni az tuti, de közben lehet például: kávét csinálni a dolgozónak, erőt adni a dolgozónak, mondatokat segíteni megfogalmazni a dolgozónak, ölelgetni/pihentetni a dolgozót. Ja, ez a szerepkör azért (is) ilyen kettős, mert néha pörgőrúgással kell serkenteni a dolgozót a munkára. A munkaköri leírásomban benne van, hogy nem szabad meghatódnom azon, hogyha elfárad. Ez nehéz feladat nekem, aki alant egy Szívek Szállodában történő zokni felhúzáson is meg tudok hatódni. De ilyenkor kell a pörgőrúgás!
Állítólag hajnali 4 körül lesz majd az, amikor a dolgozat esszé-szerűen fog a virtuális papírra kerülni. Akkorra nekem is kell majd pörgőrúgás, majd rúgjuk egymást. Ha holnap (ma) találkozik velem valaki, semmi pánik, csak azért vagyok kék meg zöld meg lila, mert A. csodadolgozatot írt.
Nem könnyű ez a múzsáskodás-hajcsárkodás. És ebben az a rossz, hogy nem is tudok segíteni neki, mármint hogy érdemben nem. Csak ülök vele szemben, és ha kell szépen, ha kell csúnyán nézek rá. Körülbelül ennyi az, amit tenni tudok neki/érte. Van olyan is, hogy ő néz rám, aztán én ránézek és nem reagál. Párszor elő kellett ennek fordulnia ahhoz, hogy mostmár tudjam, hogy ilyenkor az agyának informatikus bugyraiban rohangál és keresi a megoldást, formálja a szavakat. Majd fénysebességgel vési le/fel a virtuális papírra.
Csütörtökön némi előképzésben részesültem, ugyanis úgy kellett, csinálnom, mintha informatikus lány lennék. Csak így ismerhettem meg Gusztávot, aki a harmadik szereplő a csodadolgozatról készült filmben. Gusztávról azt kell tudni, hogy nem emberi lény, ő A robot. Mielőtt megismerhettem volna őt, vizsgázni voltam, ami ötös lett (na, nem mintha fel akarnék vágni, vagy valami...). Ez a vizsga mindig ötös, csak frappáns témát kell találni. Én mindig témába vágót keresek/találok, mert engem érdekel. Nem kezdem el fényezni, mert a végén még megváltoznak majd a dolgok, azt pedig nem szeretném. Ezután mentem megismerni Gusztávot, majd Királlyal és A.-val együtt távoztunk a második emeletről. Mármint, hogy liftel, nem úgy egyből az ablakon ki.
Ezután A. útja hozzánk vezetett, ahol is nehézkessé vált a bejutás, mert Anya áldott szokásának hódolt: benne felejtette a kulcsot a zárban, így én az enyémet nem tudtam a célnak megfelelően, ajtónyitásra használni. Szerencsére át tudtam kiabálni a kerten, hogy eresszen be minket. Anya arca kissé sápadt volt, aztán pár perc múlva kiderült, hogy miért is. Megint megpróbálkoztak a betöréssel, a kert végében. Valami különös ok miatt meggondolták magukat (éjjel aztán eszembe jutottak a lehetőségek lehetőségei) és nem jöttek az ajtón belülre. Azért ez nagyon ijesztő, hogy az ember a saját otthonában nem érezheti magát biztonságban. Elkezdtem megint félni a sötétben, most legalább tudom az okát. Sokat jelentett, hogy A. velem volt és úgy tudtam elaludni, hogy simogatta a kezemet. Éjjel aztán, az álmom és én, előadtuk a különbejáratú esztrád műsorunkat.
Még az előző lakásban laktunk, álmomban, és Anyu meg én elvittük az ebet sétálni. Beriasztóztuk a lakást, de elfelejtettünk magunkkal telefont vinni. Még mielőtt messzebbi tájakra sétáltunk volna az ebbel, kértem Anyut, hogy menjünk haza mert ha esetleg betörnének akkor nem tud minket senki elérni. És mire hazaértünk, már betörtek. Szerencse, hogy A. mellettem húzta a lóbőrt, mert különben lelkileg még sötétebb és sérültebb lennék. De így szerencsére nem. Szorosan ölelt és addig maradt ébren míg abba nem hagytam a pityergést. És szerintem még utána is, mármint álomba merülés után, csak arra én már nem emlékszem. Onnan sejtem csak, hogy onnantól kezdve azt hiszem vigyázfekvésben aludtam, mert ugyanúgy ébredtem ahogy elaludtam. Nem sok idő jutott a reggeli szendergésre, mert A. sietett be a Nagyintézménybe, Királlyal gusztávkodni. Miután útjára engedtem, én visszakuckolódtam a vígasz-lakba és pihegtem egy kicsit még.
Aztán el is érkeztünk a délutánhoz, amikor A. szinte remegve, riadt hangon hívott fel... és most őrzöm a lángot tovább.
