Van egy átkozott tulajdonságom: mindig hasonlítgatom magam valakihez vagy valamihez. Mindig a legjobb, legtökéletesebb akarok lenni, mindenből.
Legjobb barát, legjobb barátnő, legjobb lánya anyámnak, legjobb vizsgázó és még sorolhatnám. Aki mindig ott van, aki mindig tanácsot tud adni, akinek a válla ott van ha kell. Tudatni a másikkal, hogy közel vagyok (még ha valójában távol is), hogy tanultam a másik fél előző barátságainak, szerelmeinek a hibáiból és azoknak a nem-hibáit próbálom magamban erősíteni. Mutatni és tenni, hogy én jó vagyok. A legjobb. Nem a beképzelt legjobb, hanem tényleg a legjobb. Neki.
Aki a legjobban tud szeretni, a legtöbbet adni, a legvidámabbá és legboldogabbá tenni, a legváltozatosabb lenni, mellettem nincs unatkozás. Ez, mondom újra, nem beképzeltségi legjobbság hanem jóindulatú, segítő, támogató, szerető legjobbság. De nem kell senkinek.
"Válassz engem, maradj velem, szeress engem!"
