Megígértem Annusnak (aki egyébként szuperhős), hogy nem mérséklem az írást attól még, hogy ő idetalált. Elkövettem ugyanis azt a szarvashibát, hogy bemásoltam ide a szociálpszichológia házit, ékezetről ékezetre. És a szemfüles hallgatók (mint Annus), az első helyre lecsaptak, ahol a Google házit talált. És ez bizony a gogoblog volt. Szóval, mostmár nincs eltitkolt netes életem.
Aludtam körülbelül másfél órát éjjel, mielőtt fel kellett volna kelni hajnalni 4:20-kor. Mrs. Bosst ugyanis tanítani hívták az egyik nagyintézménybe, és megkérte Anyát, hogy menjen vele. Anya pedig megkért engem, hogy menjek vele, mert nehéz a projektor és a laptop, amit vinni kell. Ezért hát, felkerekedtünk az alvó-szombatomon Piliscsábára az egyi nagyintézménybe.
Hogy miért aludtam csak másfél órát? Bonyolult a története, de megpróbálom felvázolni. Szóval, bejött egy express-hiphop munka, aminek reggelre mailbox-ban kellett lenni. És hát ki ne értene jobban hozzá, mint szerény személyem? Senki. Így hát, ezt csináltam körülbelül hajnali kettőig. Aztán Mesterem írt rám az online üzenetküldő rendszeren, majd mikor onnan (sértetten) eltávoztam, sms-ben folytattuk a diskurzust. Diskurzusokat, egészen pontosan. Őrjítő volt, azt hittem szívrohamot kapok minden sms-nél, hiszen belecsillingelt az éjjelbe a 'hangos'-ra állított üzenetjelzőhang. Végül elküldtem a (picsába) aludni, majd én is nyugóra tértem.
Reggel, illetve hajnali 4:20-kor, persze alig bírtam a lábamra állni. Elbukdácsoltam Anyáig, akit kikergettem az ágyából, majd félig beledőltem a még meleg ágyába. Kedves gyerek vagyok, tudtam mindig is. Végül nagy (veszekedések árán) nehezen sikerült időben odaérni a helyszínre, ahol Mrs. Boss csatlakozott hozzánk. Utaztam új, piros vonaton! Nagyon dizájnos és tiszta London fílingem volt az egész negyvenvalahány perces út alatt. Kivéve azt az aprócska rosszullétet, ami az út felénél tört rám. Nem tudtam, hogy hányni fogok, elájulni, vagy a kettőt egyszerre. Végül begyógyszereztem magam (csak semmi komoly), aztán békésen bámultam kifelé az ablakon. Nem morfiumot adtam be magamnak, csak szimpla gyomorkedvesgetőt.
Mikor megérkeztünk a katolikus egyetem helyszínére, azt hittem, hogy onnan többet nem jövünk el. Ugyanis majdnem elfújt minket a szél. Elképzeltem, milyen időjárás lehet ebben az időben a Nagyintézménynél, ott a Duna mellett. Arra a megállíapításra jutottam, hogy ez szombat reggeli időjárás, és én ezt soha nem fogom megtudni, mert nekem szombat reggel nincsen dolgom a Nagyintézményben. Kész, vita lezárva! Hajtottuk a technikát vagy egy óráig, mert ez a katolikus egyetem akkora, mint a Yale (ismereteim a Gilmore Girls című, nagysikerű sorozatban látottakra alapulnak). Na, de hogy mi volt az én feladatom itt? Egyrészt meghallgatni a "Csoportmunka fejlődése az őskortól napjainkig" című csodaelőadást, valamint nyomkodni a diavetítés folyamatosságát biztosító gombokat. Édesanyámat és Mrs. Boss-t lenyűgözte abbéli tudásom, hogy ki tudom rakni teljes képernyős nézetre az előadást. És, ámbár eredetileg nem az én feladatom lett volna a nyomkodás hanem Anyué, ezzel elnyertem a "Napi nyomkódó" címet. Hiába, mit nem tesz az emberrel egy informatika érettségi...
Az első blokkban attól féltem, hogy a nyomkodnivaló gombokra fogok ráborulni, olyan álmos voltam. Pedig bennem volt már egy mekis kávé, plusz a katolikus egyetemi kávéautomatából is megvendégeltem magam egy kávéra. Hősiesen nyomkodtam a gombokat, mígnem elérkezett az első szünet. Az első utam, nyilván, a kávéautomatához vezetett, ahol rögvest lehörpintettem egy (felest) újabb kávét. Nem mertem kávékülönlegességekkel próbálkozni, nehogy megint rámjöjjön a hányinger/szédülés/elájulás. A szünetbe még egy gyors pisilés fért bele, de aztán újra folytatódhatott a nyomkodós karrierem. Így ment ez három kis-, majd egy ebédszüneten keresztül. A délután folyamán volt challenge is. A csoportban dolgozó csoportról kellett fotót készíteni (telefonnal, persze) és a telefonról kellett átrakni az ámítógépre. Ez látszólag egyszerűnek tűnik, hiszen a telefonnal lefotózom, bekapcsolom a bluetooth-t a telefonon is meg az ámítógépen is, majd rányomok, hogy "küldés", és pár másodperc múlva már kész is. Igen, ez normáliséknál így menne. De nézzük, hogy megy akkor, ha az én kütyüimről van szó.
Lefotóztam a csoportban dolgozó csoportot, majd bekapcsoltam a bluetooth-t az ámítógépen és a telefonon is. Valamelyik nem működött, de percekig kitartóan próbálkoztam. Közben felcsatlakozódtam a vezetéknélküli internetre (hátha írtak az express-hiphop munkával kapcsolatban), az azonnali üzenetküldő rendszerbe is bejelentkeztem. Sebaj, gondoltam, nem működik a bluetooth, majd akkor átküldöm a telefonomról magamnak emailben és majd Gerdáról (a netbookom) átrakom arra a gépre, amibe bele van dugva a projektor. De a telefonom nem észlelte a vezetéknélküli hálózatot. Oké, nagy levegő, hogyan oldjuk ezt meg? 'Aha' élmény: Anyu telefonjára átküldöm a képet mms-ben, majd az ő működő bluetooth kapcsolatával átküldöm Gerdára, és Gerdáról pendrive-on az előadásos gépre. Átküldtem a képet, de Anyu telefonja "hálózati hiba" miatt nem tudta lementeni a képet. Kisebb idegbaj kerülgetett, de megpróbáltam nyugodt maradni. A vérnyomásom nem-normalizálásáról a kevés alvás és a sok kávé gondoskodott, ezzel nem kellett törődjek. Miközben törtem a fejem, miként oldhatnám meg ezt a gordiuszi csomót, kitartóan próbálkoztam a wireless kontra telefonom meccset megnyeretni a wireless-el, vajmi kevés sikerrel. Majd megpróbáltam a bluetooth kontra telefonom meccset megnyeretni a telefonom javára, de ez sem ment. Végül jött a (kőkorszaki, ámbár mindent vivő) megoldás: Anyu telefonjával lefényképezem a telefonomban lévő képet, majd Anyu telefonján működő bluetooth-al átrakom Gerdára (a netbookomra), majd Gerdáról pendrive-on átrakom az előadásos gépre. És, igen, a művelet sikerült, én nyertem! A kép felvetült a falra, ezt csinálja utánam Bill Gates! (ámbár a minőségét látva a fotós szemem sírva fakadt, de ezt igyekeztem palástolni) Miközben a csoportszerkezetet próbáltam a képről leolvasni, igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy ebben az apró, technikai gordiuszi csomó kigobozásban kissé leizzadtam, gyöngyözni kezdett a homlokom és a hátamról patakban folyt a víz (és kopogtatás nélkül jött be a tüdőgyulladás). És, hogy fokozzam a dicsőségemet: közben arra is kellett figyelnem, hogy milyen nyomógombokkal biztosítom az előadás folyamatos menetét.
Ezután már csak 2 kávét ittam (ebből másfelet meg is érdemeltem az előbbi akciómért), majd hazaindultunk. A piros, dizájner vonatról felhívtam Mesteremet, hogy nézzen ki az ő vidéki ablakán, mert arra robog majd el a piros, dizájner vonat. Ő viszont nem válaszolt a hívásomra, ahogy TeM sem. Ezért inkább nőies (és álmos) csevelybe kezdtem a csapat (Anya és Mrs. Boss) női tagjaival. A város legnyugatibb pontján búcsút vettünk Mrs. Boss-tól, és saját utunkra indultunk Anyával. A metrós utazából valamennyi kimaradt, valószínűleg akkor érte el csúcspontját az álmosságom. De milyen messze volt még az otthon...
Pénteken ugyanis valami oknál fogva az autó akkumulátora felmondta a szolgálatot, ezért Cunci hozott haza Anyát meg engem a Gyárból (a.k.a. Anya munkahelye). Ezért hát, mielőtt hazatértünk volna, el kellett menni az autóért, ami lemerült akksival várt ránk a hidegben. Közben betértünk a Csirkéshez, ahol magamba döntöttem fél liter kólát, hogy még valahogy bírjam szusszal. Ja, nem is fél litert, mert egyszer utántöltöttem, szóval 1 liter kólát. Azt reméltük, hogy a kisautónk megszedte magát akksiilag és ön- és őserejéből el tud majd indulni. De, mi sosem voltunk autók, nem tudunk autóul gondolkodni, így ezt nem találtuk el. Az autó ugyanannyira lemerült akksival álldogált a parkolóban. Oké, gordiuszi csomó kettő: kit hívjunk fel, hogy bikázza be az autót? Ki lakik a közelben? Vörös Démont feltelefonáltam, de nem vette fel, így tovább gondolkodtunk. Végülis Tortás szüleire esett a választás (ámbár Tortás épp az Alpokat hódítja meg egy boarddal és Gucci órással a szülők attól még itthon vannak és kötögetnek), akik mintegy óra alatt meg is érkeztek. Hozták a kutyát is, akivel én addig tökéletes elvoltam míg ők töketlenkedtek. Akarom mondani, bikáztak.
Szerintem ez alatt az egy óra alatt megfagyott a szivárványhárnyám és a hippokampuszom, mert hallucináltam már. Itthon aztán (TeM szerint) hisztizni támadt kedvem. Ez volt az első, igazi női "hiszti". Szerintem nem hiszti volt, csak kinyilvánítottam nem tetszésemet egy bizonyos, egy hete tartó dolog miatt. De "Mivel nő vagyok, nem mondom ki, amit akarok, de fenntartom a jogot arra, hogy hisztizzek, ha nem kapom meg.", szóval akkor ez most hiszti volt? Nem tudom.
Nem mondom, hogy megnyugodott a lelkem, de ahhoz túl álmos/fáradt/nyűgös vagyok, hogy ezen még tovább pattogjak. Mostanra fogyott ki belőlem az üzemanyag. Vagyis a másfél óra alvás, a mekis kávé, a három kávéautomatás kávé, és az egy liter kóla. Szép kis nap volt, kihívásos, de köszönöm, mostmár szeretnék pihenni. (ha abba tudnám hagyni az írást)
