Ambivalens a viszonyom a posztmodern irodalommal. Azonkívül, hogy ebből érettségiztem (és jól elbasztam), néha nem értem a sok kuszaságot. Egyébként kedvelem, Varró Dánielt különösképp, Tandorinak a középiskolai tanulmányaim alatt csak a szele csapott meg, a többieket pedig nem is sorolom. Varró Dániel nagy kedvencem, Tandori pedig most következik - ezért emeltem ki őket itt és most.
Lapozgattam az orvostársadalomnak kiadott, évszázadok óta megjelenő kulturális magazint és ez a vers jött szembe. Na, nem mintha egyből a vers rovatra fókuszáltam volna, de hatás kedvéért: megtalált a vers.
Megint van gondolkodnivaló. A pontok megint beletaláltak a közepébe. Megint nem én mondtam ki, de ez most nem számít. Itt a mű, "mutiba".
Tandori Dezső: Mint-egy. Világos. Alkonyt. Mely. Szálldos.
Már gyakran. Érzem.
Már gyakran. Érzem.
Állna. Meg szívem.
S bármi következmények.
Nem, hogy piacra.
Nem, hogy postára.
Nem készítek. Nem megyek.
De nem, hogy el-lát.
Dolgok. Mik sorát.
Elengedném. Szükségük.
Nem, hogy kit hagyok.
Mit nem akarok.
Én mint lennék nélkülük.
Mégis. Bár medvék.
Madár. Feleség.
Kutyánk. Mégis. Lakásunk.
Már gyakran érzem.
Megállna szívem?
Ezt nem úgy. Hogy életunt.
Holnap. Egy pultnál.
Valaki nem áll.
Holnapután felejtik.
Ezek. Köz helyek.
Külön mind-egyek.
Ház-élek a fényt. Ejtik.
Csak kinézések.
Függönyön. Rések.
A sötét nem. Néz vissza.
A megoldandónk.
Így elhagyandók.
Képzet a tényt? Felissza?
Meg hozza. Egyre. Hozza.
Két félre. Mert így. S hagyja.
