Ebem keltett fél 7-kor, hogy tán ideje lenne összeszednem magam. Véletlenül orrba rúgtam, hagyjon békén. Egyetlen dologgal tud kiszedni az ágyból, ha a kedvenc papucsomat kezdi el "két perc múlva végzek vele" módon rágni.

Beleugrottam a kutyázós gatyámba, nyakam köré tekertem a téli sálat, felvettem a téli-kutyázós-hideg kabátomat, gumedli csimmával és indulás a szélbe. És a taft nem tart. A kutya meg bolond, mert majdnem kifutott a kukás autó elé. De szerencsére egy Gogo Yubari-s mozdulattal sikerült megfékeznem. Megcsúsztam ugyanis a sáron a gumedli csimmámmal (idegen szavak szótárában ez gumi csizmaként szerepel) és szolidan beestem a kutya elé. Ezzel teljesítve a "kutyámat a testemmel is védem, ha kell" parancsolatot.

Miután beértünk, megtörölgettem, valami őserejű késztetést éreztem: nekem most sütnöm kell. Kell! Elővettem hát a tepsit meg a muffin sütőformát, és elkezdtem gondolkodni: milyen muffint süssek? Régebben tudtam kívülről a meggyes muffin receptjét, de valószínűleg elfújta a szél. "Belerakom a muffinanyagot a formába, utánabaszom a meggyet és mehet a sütőbe." - A.-nak így szoktam előadni. Elővettem hát a muffinos könyvet és kiolvastam belőle: hat dkg muffinforma. Megdörzsöltem a szemem, ez bizonyára nem így van.

Végülis elkészültem a muffinokkal. Van kívül csokis-belül csokis, kívül csokis-belül meggyes, kívül csokis-belül csokismeggyes, sima csokis. Izzie (Grace Klinika) hozzám képest kutya füle volt. Valójában egy kezet fogtam, két kézzel egész délelőtt. Aztán dél után is.

Ez lett belőle, a neve: vígasztaló muffin.

Még mielőtt leszálltunk volna a buszról, én épp buli előtti agonizálásomban voltam.

G: jaj, nekem ez a lány annyira nem szimpatikus!
A: hát.. nekem se. már sok idő óta ismerem, de... nem.
G: tényleg? úgy örülök!!!

Bizonyos, hogy a pokol tüzén fogok elégni.

Történt a múltkorjában pénteken, hogy ballagtatás volt a Szeretett Intézményben. Jaj, de ideges voltam. A.-val találkoztam, ki arra lakik és hazament, úgyhogy együtt mentünk egy ideig. Nagy idegességemben rávettem, hogy jöjjön el velem és utána már hip-hop jól is lettem. Félúton elfogott a nosztalgia, de csak szorítottam A. kezét. Hogy pontosan mitől féltem, azt nem tudom megmondani. A süti finom, a bor illik hozzá, pasival jövök (hehe), csinos voltam, tényleg nem tudom mitől féltem.

Az első ember, akivel találkoztunk, Szaktanár volt. Oly régen volt vele kontakt (egészen pontosan a ballagás előtti napokban), hogy egészen egymásra csodálkoztunk. Meg is kérdeztem, reflexből, jaj hová pakolhatok? "Jaj, ne csinálj már úgy, mint aki nem tudja mi, hol van." Oké, belátom, igaza volt. Mindenkit üdvözöltem/tünk (szokom a többes számot) szépen sorban. Indiagirl, Ökoanyánk, Képzőművész, majd a végén Darawk, tudjátok a tudás istene. Azért ő maradt utoljára, mert ő ült legmagasabban és miközben haladtunk felfelé a lépcsőn, mindenki szembejött. Fontos kötelességemnek tettem eleget, amely ismétlő kérdésben is elhangzott. "Fotózni fogsz?" Ó, igen, ezért (is) jöttem.

A ballagók közül azt hiszem mindenkit ismertem, vagy legalább is tudtam, hogy kicsoda. Ellenben a többi Szeretett Intézményes diákkal, akikről fogalmam nem volt. Az egyik lány megmutatta, hogy hol van még lányvécé, mire én megmondtam neki, hogy kösz, de inkább a fönti vécébe megyek. Kérdően pillantott rám: honnan tudom, hogy van fent is vécé. Szerintem a kérdés azóta is zakatol benne.

A ballagtatás szép volt, de rövid. Még meghatódni sem volt időm. (ez azért is lehet, mert koncentráltam, hogy ne botoljak bele a díszletbe és hogy jó képek legyenek) Elballagtak ők is, küzdöttek a sírással. Vannak, akik nem változnak és vannak, akik igen. Van, aki otthagy és van, aki küzd. Ha a ballagtatáson nem is, ezen mindenképpen meghatódtam.

Egy év után találkozni Bimbussal és Systemmel egészen kínos volt. Emiatt is izgultam. Végülis megegyeztünk, hogy újra felvesszük a kontaktot. Mondjuk azóta sem beszéltünk, de legalább listások. Vannak, akik változatlanul utálnak, de ezen nem fogok aggódni többet, nem szerethet mindenki és én sem szerethetek mindenkit (alapgondolat by Szaktanár). Hárman indultunk haza, ami jó volt. Nosztalgikus, elnevetgéltünk a buszig, mad felszálltunk rá, hiszen "sosem tudhatjuk, hogy mikor jón a másik".

Szaktanárral egy szót nem beszéltem, ezért megbeszéltük, hogy másnap este találkozunk. Ez vicces, olyan felnőttes, nemdiákos találkozás volt, sokat nevettem. Legfőképpen magamon, mert nem is értem, miért kellett ezen az egészen ennyit parázni. Kábé egy óra alatt kibeszéltük mindazt, amihez korábban sokkal több idő kellett. Ki erre, ki arra, de fejlődik, változik.

Nagy tervem volt: nem maradunk a ballagtatáson sokáig, hanem majd szerdán bemegyek, beviszem a képeket és majd akkor élek Szeretett Intézményes életet. Megkérdeztem a vezetőséget (na, így sem hívtam még őket soha), hogy mit szólnak ehhez a tervemhez, ráérnek-e, kellenek-e nekik a képek? Örültek, hogy ezt tervezem, ráértek, kellenek nekik a képek. Imígyen tegnap ott voltam.

Jaj, annyira jó volt. Ámbárnoha eláztam, mert természetesen esernyő az nem volt nálam. Ami vicces az az, hogy pár diák megismert péntekről és mivel a volt tanáraimmal puszit váltottunk, nem hitték azt, hogy csak egy idetévedt lány vagyok aparáttal a nyakamban. Mindenki arról kérdezett, amiről nem beszélhettem éspervagy nem is akartam. Darawkkal, tudjátok a tudás istenével elvonultunk beszélgetni, ez is jó volt. Nemcsak jó volt, más volt, mint eddig bármikor. Megbeszéltük a társadalomismereti és nagyintézményi kérdéseket, volt amiben egyet értettünk és volt, amiben nem. A beszélgetésünk, a beszélgetések végét csak a szent-ebéd kezdő időpontja szabta meg, amiről Képzőművész jól elkésett. Aztán pedig kit szúrt le az ő diplomatikus humorával, hogy milyen korán húzza el magát "csak így, se puszi, se pá"? Engem, naná. De megmondtam neki, hogy egyeztetünk időpontot és egyen a sütiből, fent van az asztalon. És persze, puszi.

Találkoztam még szépErzsébettel, akivel csak pár szót tudtam beszélni, mert bizony neki tanítania kell. Úgyhogy vettem a kabátom, kalapom és eljöttem. A buszmegállóig is eláztam, de megérte.

Az idei május 9 kicsit máshogy alakult, mint amit előre elterveztem/tünk. Kiscsaládunkban van egy hagyomány, minszerint ha valakinek a születésnapja szombatra vagy vasárnapra esik, azt azon a szombaton vagy vasárnapon kell megülni, amikoron a jeles nap van. Idén nem így lett, mert bár a születésnapom vasárnapra esett, de Enyi&Epi mostanra kaptak ajándékjegyet (van ilyen?) a nagy magyar légitársaságtól, a nagy Németországba, imígyen ők nem voltak jelen a jeles napon.

A terv a következő volt: délelőtt találkozom A.-val, kivel következő lépésként megjelenünk karonfogva a familiáris ebéden. Majdan familiáris ebédelünk, majdan tanulunk/filmezünk/kutyázunk délután, míg a família az úri kerültbe autózik (haza és Nagyizni). Ebből az lett, hogy karonfogva megérkeztünk a belvárosi kávézóba, majd mindenki megjelent a saját familiáris ebédjén, úgy értem, ő a sajátján, én a sajátomon. A tőle kapott virág itt mosolyog az asztalomon Fodor Ákos versei mellett és talán a pénteki nagyintézményi szünet lesz a kárpótlás a mai napért. Nem mintha mondjuk a mai napot kárpótólni kéne, A. szokta így mondani. Szóval, hogy ebéd a családdal. Műkedvelő és Műkedvelőné megérkeztek a szülinapos-lakba, amajdan innen indultunk el (ők ketten, Anya és az ünnepelt, vagyis én) a vendéglátóipari egységbe.

Végig azon gondolkodtam, "mi lenne, ha...", és a sor egészen hosszú. Már porzott a torkom, szóval egy kedvesnek tűnő barát mellett döntöttem, "aki dédelget, viszont akkorát rúg rajtad, mint egy ló". (aki rájön, miről beszélek, pirospont) Hát, rajtam nem rúgott se nagyot, se kicsit. Úgyhogy hazajöttünk, jóllakottan.

Nem sokkal a família elmenése után megérkezett Tortás, aki először találkozott a kutyaebbel. Teljesen le volt nyűgözve tőle (mármint Tortás a kutyától). Ünnepeltünk, barátnői csevej volt, jó volt.

Őszintén szólva, pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a kort (kórt), de ahogy érzem, itt vagyok. Vannak pillanatok, amikor megkérdezem, hogy megérte-e. Aztán gondolkodom, és gondolkodom, és gondolkodom...

Volt már, hogy széttártad a karod, és csak pörögtél, pörögtél nagyon sebesen? Hát olyan a szerelem: zakatol a szíved és fejtetőre áll a világ. De ha nem vigyázol, ha nem szegezed a tekinteted egy nyugodt pontra, könnyen elszédülsz, tudod, és akkor nem látod, mi történik körülötted az emberekkel. És azt sem, hogy mindjárt elesel. (Átkozott Boszorkák)

Tegnap délután 3 körül még azt gondoltam, hogyha végzünk Anyuval a gyárban akkor hazajövök és kialszom magam. Ebből az lett, hogy nem így lett.

Annussal megbeszélés tárgyát képezte az, hogy megaudiovizionáljuk Livius kabaréját a Nagyintézménynél. Így is lett, ámbár mivel A. (a név még mindig nem az igazi) is arrafelé végzett épp az okosodással, véle is sikerült összefutni. Meg az ő összes haverjával. Ha az egészet elmesélném, kisregényt írnék, ezért csak azokat a pillanatokat mesélem el, amik fontosak és jók voltak. Vagyis az egészet.

Kicsit időjárás-háborús övezetté nyilvánult a Nagyintézmény és annak környéke mikorra mi odaértünk. Eső, szél, vihar és egyebek, de szerencsére Annusnál volt esernyő, így nem áztunk el. A szemem és az agyam fáradtságának prezentálásaként nem vette észre A.-t, de mivel ő szemfüles, így hamar egymásra sikerült találni. (Két méterre állt tőlem, én pedig felhívtam, "szia! merre vagy?". Jellemző.) Ezután, mivel Livius kabaréjának se híre, se semmilye nem volt, megkerestük azt a helyet, ahol lehet zöld sör kapni. Igen, zöld sört. Elég érdekesen nézett ki, még szerencse hogy nem szeretem a sört. Bár, kénytelen voltam megkóstolni és megállapítani: a zöld sör jobb sör, mint a rendes sör. Törpilla, aki egyébként fiú, füzete a táskámban landolt, mert megérkezett ő egyszál füzettel az esőben.

Budoár körútra indultunk Annussal, otthagyva a sok kockát, hogy éljék bele magukat a kockaságba. Mi ketten voltunk az igazán bölcsészek a sok kocka között, ami, lássuk be, igazán mulatságos. Szóval, budoár körútra indultunk, de azért megálltunk az épület előtt valamiért (már nem emlékszem, hogy miért), valamit lelkesen magyaráztam (nem, nem ezért álltunk meg), mikor is, valaki megragadta a vállamat és fura kérdéssel reflektált az előző mondatomra. Kikerekedett szemmel, Rajzoló állt mögöttem. Lelkes üdvözlés helyett a jellegzetes "jajj, szia! te mit keresel itt???" kérdést szegeztem az arcába, aminek láthatóan nem örült. De azért válaszolt rá. Bemutattam őt mindenkinek aki számít, vagyis Annusnak és A.-nak (sajnálom, csak az A betűs fejezet volt meg az utónévkönyvben, amikor a barátnőm és a barátom lett). Amajdan ő is bemutatott mindenkinek, aki számít. Aki igazán számít, majd csak jövő hónapban jön, de Rajzoló megígérte, hogy majd neki is bemutat engem, én pedig megígértettem, hogy addig tanítsa meg magyarul.

Ezután a kis intermezzo után, megbeszéltük A.-val, hogy menjünk el kicsit sétálni. Illetve, nem megbeszéltük, hanem ugyanarra gondoltunk. Séta kell! Körbesétáltuk az északi épületet és közben olyan dolgokról cseréltünk eszmét, amiről a franc se gondolta volna soha. Se azt hogy megtörténik, se azt hogy beszélek róla, se azt hogy éppen Vele. Már-már elsírtam magam néha, de visszafogtam magam, hiszen közben mosolyogva, egymást átkarolva és sétálva beszélgettünk. Elég nagy az épület, szóval mindketten elmondtuk, mi bánt vagy éppen mi nem bánt, és boldogan, mosolyogva tértünk vissza a többiekhez.

Republic koncert és esőzés kezdődött éppen, de mi inkább a karaoke sátorba menekültünk, mint a "69-es úton" tomboló tömeg közé. A "69-es úton" dalcím egyébként Törpilla agyszüleménye, aki úgy mellesleg fiú. Szóval, hogy a karaoke sátorba bújtunk el az eső elől, ahol hangos éneklésbe kezdtünk. Borrrrzalmasan énekeltek ottan a fél- és egészrészeg emberek, ezért Törpilla elkezdett minket rávenni, hogy énekeljünk vele. Nem, nem, nem. Magam álláspontja az volt, hogy még pár évig ide fogok járni és nem szeretném ha felismernének a folyosón (már így is elég komplexusom van). Végül csak rávett minket, Annust, A.-t és engem, hogy énekeljünk méghozzá egy igen népszerű slágert, az I'm a barbie girl-t. Lányos összetartással szorítottuk egymás kezét Annussal, én pedig a dal háromnegyedénél belesusogtam a fülébe, hogy "basszus, ennek sose lesz vége!". De vége lett, ahogyan a hangomnak is. Vasárnap miniatürizált hangszalaggyulladást produkáltam, de azért az egész Barbie-dalt végigénekeltem. Énekeltük, bocsánat. Nem volt hajrázás, csak konszolidált Barbiek (és Kenek) voltunk.

Ezután már nagyon fáradtak voltunk. Annus is, A. is, nekem meg egy szál hangom sem volt, szóval hazafelé vettük az irányt. A villamos felé Annussal Quimby-t énekeltünk, próbáljuk (vagy legalábbis én próbálom) A.-t Quimbysíteni, de egyelőre nem sikerül. Annus tovavillamosozott, A. pedig elkísért engem a Ligetek népéig. Elképesztő, egyszerűen felháborító, hogy milyen trehány vagyok, de majdnem nem jutott eszembe, hogy nálam van egy mindenféle képleteket és számításokat önmagában elrejtő füzet. De végül eszembe jutott, kábé 8 perc után.

Hazafelé újfent megállapítottam: jó Vele. És csapó.

Nyitott ablaknál szendergek, nyakig betakarózva. A szél néha hozzáér a függönyhöz, még alig látok. A tegnap estéről és annak csodáiról majd később. Ráeszméltem, jó az egyetem és egyetemistának lenni jó.

Még mielőtt teljesen szétesnék, dalszöveggel próbálom kiírni magamból azt, ami van. Illetve nincs.

And if all we've got, is what no one can break,
I know I love you, if that's all we can take,
the tears are coming down, they're mixing with the rain,
I know I love you, if that's all we can take.

A pool is running for miles on the concrete ground
We're eight feet deep and the rain is still coming down
The TV's playing it all out of town
We're grabbing at the fray for something that won't drown

Néha valójában azt érzem, hogy elbasztam. De muszáj tartanom magam, nem játszhatok más emberek (főleg nem az Ő) érzelmeivel és érzéseivel. Nincs időm semmire, nem fogom újra eljátszani ezt. Sem az ő bizalmát, sem azt hogy most újra igen, de aztán később megint nem. Ha így tenném az tényleg fiók-effektus volna. Az pedig, akárki akármit mond, nem az én stílusom.

Talán tegnap volt a legmélyebb pont. Többször forgattam a telefont, telefonálás céljából (bár, ha csak nézném ezt a telefont az is elég lenne, mert szép). Tényleg azt hittem, hogy ez a "soha nem" kategória és ez sokáig így is volt. De "soha ne mondd, hogy soha", úgyhogy nemsoha. Fáj, kong az űr, ami utána maradt, de játszani az érzésekkel tényleg nem akarok. Nem mondom, hogy nem hiányzik; nem mondom, hogy nem gondolok rá, hogy nem agyalok, mi lehet vele, hogy hogy van. Hogy nem játszom el a gondolattal és azzal, hogy mi lenne a válasza egyes kérdéseimre, hogy milyen hasonlatokkal magyarázná el azt, amit nem értek. Hogyan adná el Mr. Polipujj tanár úr mai előadását.

Nem leszek az, aki csak azért kopogtat, mert neki most űr van a lelkében. Szívesen beszélgetnék, dehát miről? "Szia, képzeld, tökre hiányzol. Na, és veled mizu?", na hát ezt nem. Nem magam miatt nem, miatta nem meg egyébként se nem. Nekem nincs időm, én szúrtam el, most kapott el a fájdalom és az üresség. De a fájdalom csupán azt jelzi a testemnek, hogy most nem vagyok, de majd jól leszek. Remélem nem csak én.

"Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, és ne alakíts ki ´se veled-se nélküled´ jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől." (Popper Péter)

Most kb. valahogy így.

Először is le kell szögeznem: az én kutyám volt a legokosabb. És akkor ezzel kb. mindent el is mondtam.

Megérkezésünk pillanatában a felelősségteljes gazdi (én magam) alig merte elengedni a kutyát, merthát mégis szegény eb, először van ennyi kutya között. Anyai és oktatói parancsra mégis el kellett engednem őebségét, aki mint aki úgy lőtte ki magát mellőlem, mint aki még sosem volt szabadlábon. Hitte ő, hogy erről szól ez az óvoda, hogy csak ugrándozunk meg játszunk.. hát, nem.

A piros pólós hölgytől kapott feladatokat őebségem kisebb-nagyobb sikerrel teljesítette. Volt egy ilyen biszem-baszom minialagút, amibe a többi kutyát bele kellett tuszkolni, de ő Philipsége önnönmagától odament és átkúszott rajta. Éreztem magunkon a többi kutyás utáló tekintetét, de valójában feszült a mellkasom, hogy nini, milyen okos a kutyám! 

Szót kell ejtenem a többi két kutyáról is. Az egyik irtó helyes volt, Philipnél kb. két-három hónappal fiatalabb németjuhász, nagy fülekkel és rengeteg játékkedvvel. Haverkodtak ők sokat. A másik eb viszont egy roti volt, ami önmagában nem volna baj, hiszen ismerek én olyan rotit, aki fél a sípolós játékoktól és egy tündérbogár. No de ez az eb... hát, amennyire csak tudtam elvittem a közeléből őebségét. A óvodai foglalkozás 10. percében támadta meg a németjuhászt e csodás eb, alig lehetett őket szétszedni. Na, nem, ezt már nem! Szerettem volna egydarabban hazavinni a kutyát, ha így került oda.

Az agyi és fizikai lefárasztás után elvittem ebet szaladgálni, ahol ő is bemutatta, milyen felnőtt kutya már. Volt ott valami eb, akinek elég sunyi szeme volt, de miután azt tanultam, hogy a kutyák majd lerendezik egymás között a játékból harcba átívelő morgást, csak álltam és vártam, hogy mi lesz a nagy rohangálásból. Az én drágám meg is találta magának a sunyi szemű ebet, akiről mint később kiderült udvarol a tőle két méterre lévő dalmatának. Philipem a dalmatához is odament, de ezt Mr. Sunyiszem nem tűrte és nekiugrott a kutyámnak. Álltam, vártam, mi lesz, nem szabad ebbe beleavatkozni. De amikor már 5-8 perce tépték egymást és egyáltalán nem akartak leállni, odaballagtam és (remegő térdekkel, de) szétszedtem őket. Majdan jól lebasztam a kutyámat, hogy miért megy oda, hát nem látja, hogy barátja van annak a kutyalánynak??

Itthon aztán mindketten egész délután aludtunk, mert mindketten jól elfáradtunk. De jövő héten újra megyünk, addig pedig gyakoroljuk a kapott házifeladatot.

Mert mit egyszer megszerzettél
majd mikoron nem tied már
véle méges mássá lettél
sose leszel aki voltál

És tetőled elvetettél
bárha véle magad voltál
egyedül csak véle voltál
igazán magad

Ha igazat akarsz tenned
nálanélkül magad lenned
részed benne meg kell adjad
tenmagadtól odahagyjad

Többszer nem kell hozjád venned
marad méges birtokodban
teljességed úgy lehet meg
ha ki voltál véle ott van.

(Tóth Krisztina: Regula iuris)

Kicsit félek, de arra gondolok,
vajon mit várok a sóstól,
ha hányok az édestől,
és izzadok a sorstól.

Ma, hazafelé táncikálva, kicsit átköltöttem ezt a csodás Quimby dalocskát. Én így készülök a vasárnapra.

Az előbb, épp reggeli sétáltatásban részesített engem a kutyám, mikoron kisebb monológba kezdtem neki. Egyébként burleszk filmbe illően sétálunk, egyik nap meg is jegyezte a majdnem szemben lakó kutyabarát és -tartó szomszéd. Azt mondta volt, hogy ő szívesen megadja a telefonszámát az ő kutyaoktatójuknak, bár igazán nem bánja a kutyának ezt a fajta viselkedését, mert ő reggelente nagyon jól szórakozik rajtunk (értsd: rajtam és a kutyán). Kutya ugyanis megy elől, én pedig repülök utána. De azért meglágyítottam a lelkét, hogy azért ez a gazdának (értsd: nekem) nem akkora nagy szórakozás, szóval ha úgy gondolom, szívesen megadja a megfelelő kontaktot. Nem is hordok ékszereket a kezemen, mert második napon majdnem bele is építette az eb az én kezembe őket.

Ma reggel viszont igencsak szépen, illedelmesen sétáltunk (nem, nem ő sétáltatott engem), de sajnos megláttunk egy westit, akivel nem nagyon van az eb barátságban. Illetve leginkább a gazdája az, aki nem túl (hogyismondjam) kedves. Amolyan mini-szemináriumot tartott az anyákról úgy általában, aztán Anya anyukájáról, a kurváról, az életről, a kutyámról, a picsáról és egyéb nyalánkságokról - ezt Anyunak címezte, én csak a kivonatot hallottam. Ezért hát, elővigyázatosságból, messzire elkerültem, szerencsére az Eb még észre sem vette. De amikor igen, azonnal elkezdett húzni. Én pedig megálltam, a kutya is megállt, leültettem, leguggoltam mellé és a következőt mondtam: "Figyelj, szívem, ő az a kutya, akihez se most, se máskor nem mehetsz oda, mert te nagy vagy, ő pedig kicsi. Bár én tudom, hogy te csak játszanál vele, de ő sokkal kisebb, mint te, ezért lehet, hogy ami neked játék az neki már nem az. Rendben? Na, menjünk tovább!"

A westi gazdája csak úgy nézett, mit és miért beszélek a kutyához, de egészen pontosan leszarom. Ha ő szidhatja a nagyanyámat, akkor én beszélhetek kedvesen a kutyámhoz. Azt hiszem. Azt persze hozzá kell tenni a történethez, hogy ez iskolába menős időben volt, szóval az egész közelben lévő általános iskola harmadik osztálya hallhatta a monológomat a kutyával. Aki, nem mellesleg, megértette.

(hiányzik a blogolás, ezt most megállapítottam. hazajöttem, letelepedtem a gép elé a kávémmal és csak írtam és írtam. ez azért hiányzik. azt hiszem, visszatérek.)

Sokszor gondolkodtam, mi a legmegfelelőbb pillanat A szóra. Leginkább tettek kellenek, nem szavak, ezt tudjuk. Főleg most kell a tett, nem a szó.

Nincs is annál rosszabb, mint amikor annak akit szeret az ember lánya, úgy és olyan fáj, amit nem tud az ember lánya meggyógyítani. Ha a feje fáj, kap rá gyógyszert; ha éhes, kap enni; ha álmos kap egy párnát meg takarót és lehet aludni. De ha olyan fáj, amire nincs gyógyszer, ha ott belül éget és szorít, akkor csak egyet tehetek: ott vagyok. Vagy itt vagyok, de lélekben ott. Több variáció hirtelen nem jut eszembe.

Próbálkozom átgondolni, hogyan kellene cselekedni, de végül arra jutok, hogy ahogy majd a helyzet hozza. Már-már kicsit félek is talán, az aggódáson kívül, hiszen nem tudhatom ilyenkor mi a jó és mi a rossz. Csend és nyugalom, talán erre van szükség. De talán nem. Ki tudja? Igyekszem ott lenni és "csak ölelj"-ni.

De, az eféle szomorúságok ellenére, minden szép.

"És hiába az egyik, és hiába a másik,
nem kell, aki világít, és nem kell, aki fázik,
belül, az oszlopok közt, finom párában állnak
a halottak és minden lépésemre vigyáznak,
ha balra lépek, baj - ha jobbra lépek, még nagyobb baj,
nem kell a főpénztáros és nem kell a tolvaj,
kéne egy büntető meg egy jutalmazó,
melyikhez forduljak, kinél használ a szó,
a büntető megenyhül, a jutalmazó szívat:
tessék, a tudomány, parancsolj, a divat,
úgy szeretem őket, úgy várom mind a kettőt,
mint kutya a nyakörvet, mint nebuló a vesszőt."

(Nádasdy Ádám: Bigámia)
 

Nagyon sokáig nem hallottam, nem hallgattam az Álmatlan dal-t ebben a formájában. De ma este, éjjel, most, kedvet kaptam hozzá. Hiszen "very artisctic, as we know". Quimby-ék mindig meg tudnak lepni, valami csodával határos módon tudják a zenét (és önmagukat) variálni úgy, hogy pont beleilleszkedjen az ember hangulatába. Rég-rég voltam koncerten, csütörtökön úgy néz ki, újra megyek. És örülök nékije.

Van valami különleges érzés, ami elkap akkor, ha Quimbyzek. Becsukom a szemem, és elrepülök egy másik világba, ahol csak ülök és mosolygok. Ebben a világban minden jó, minden szép. Van pár "lefejezett szerelem", amitől nem tudok szabadulni. Van ebben a világban egy olyan valaki, akihez bármikor fordulni lehet. Sosem ürül ki a bödön, csak néha kicsit alacsonyabb a szint, de sosincs az, hogy véglegesen utállak. És ezért mosolygok, ja és nem akarom kinyitni a szemem.

Rohanós, kezdős, szeretős, menős-jövős, sétálós, esős, esőt nem szeretős. Elengedős, mérgelődős, találkozós, zavarban hangosan beszélős, boldogan mesélős. Írást hiányolós, Nagyintézmény-mozi-otthon-ágy napirendes, fáradtas. Filmfesztiválozós, kritikától félős, majdnem elalvós. Kutyázós, játszós, bot-dobálós, bárányka-szeretős. Hisztizős, odabújós, gondolkodós, elbűvölős, becenevet kitalálós, hiányzós, el-sem-hivős. Késős, kiállítós, jegyzetelős, önmagában megköszönős, átértékelős, ki-nem-bírós, felkiáltós, fellélegzős. Hazaérkezős, bemutatós, felszabadulós, örülős. Kutyázós, futkározós, hangosan kacagós, lelkizős, félős, megbánós, kérdezős, megint kacagós. Sötétben fázós, hideg kabátos, el nem engedős. Kínós kérdéseket letisztázós, saját maga alá süllyedős, úri 5 percet megállapítós, csillaglesős. Elköszönős, két perc után telefonálós, hiányolós.

A hetem körülbelül így.

- Ne félj, amíg engem látsz!

- Kurvára nem látlak, dehát mindegy...

Elhunyt Popper Péter. Szombaton még bosszankodtam, hogy elmarad az előadása. Illetve nem bosszankodtam, mert egy ilyen emberre nem igazán lehet haragudni vagy bosszankodni miatta. "Végzetünk van, vagy sorsunk?" volt a tervezett előadás címe és én magamban, az olvasott könyvei alapján, felvázoltam miről fog szólni. Sose tudjuk meg. Őszintén? Szíven ütött a hír. Isten nyugtassa, Tanár Úr!

"Egy kapcsolatból olyan súlytalanul kellene leválni, mint ahogy a levelét engedi el a fa, vagyis csak akkor, ha ez már érzelmileg lehetséges. Akkor kezdjen hullani a szirom, ha már bennünk is meghalt a virág." (Popper Péter)

Ma az összes beszélgetés végkonklúziója az Eb lett. Tegnap éjjel már nem tudtam aludni, folyamatosan pörgettem az agyamban az 50 kilós eb tartás fortélyait (már, ami még megmaradt belőle). Félelmem is van ám, dögivel.

Az egyik például az, hogy meg fogom ölni, méghozzá a nyakörvvel. Ugyanis körülbelül 12 éves korom óta nem tettem fel nagy kutyára, nagy nyakörvet. Aztán a másik az, hogy mi lesz, ha félni fogok tőle? Néha Csücsitől is féltem, pedig nála türelmesebb és szelidebb kutyát szerintem a föld még nem látott. Dehát Philip (továbbiakban Phil) mégiscsak nagy és 50 kiló és nyolc hónapos és minden valószínűség szerint (melyet én számoltam ki) utálni fog engem/miket, Új-gazdiékat. Harmadikként fellépett a dobogóra abbéli félelmem, hogy mit csinálunk vele, ha sokáig lesz szomorú Ex-gazdi miatt? Mi lesz, ha nem tetszik majd neki az új helye és nem akar majd velem lakni?

Ilyen és ehhez hasonló (valamit sokkal durvább) helyzeteket vélek látni a fejemben. Legyen holnap! Vagy inkább ne legyen. illetve legyen, csak ne legyen benne szomorú az Eb. Egyébként még mindig határtalanul szerelmes vagyok ő ebségébe, de most már mellé ült a félelem. Olyan szépen ül ott akárcsak Phil. (bolond lány vagyok, Anyu mindig mondta)

Csak úgy, vázlatpontokban.

- 5-kor kelek, hogy 7-re vércsapolásra mehessek a nagybetegségemmel, mert már olyan rég voltam (3 és fél hónapja).

- 10-re "hogyan nyissunk meg egy új dokumentumot?" órára megyek.

- Fél és háromnegyed 12 között találkozom Fafúvóssal (bocs, nincs fantáziám!), akivel körbejárom a várost. Közben azért beszélgetünk, esetleg, talán.

- 4-re emlékestre megyünk, ahol kedvenc költőmről emlékeznek meg, én pedig azon kívül, hogy hallgatom, fotózom.

- 7 előtt valamikor hazaérek és készülök arra, hogy 7 után valamikor megérkezzen Philip.

Ígérem, megpróbálok aludni, hogy normális fejem legyen holnap. (ámen.)

Azért néha hiányzik. Mondjuk, ha sokáig nem látom, automatikusan rá kezdek gondolni. Pedig elég jól elbánt velem. Komolyan le kell írnom, hogy hiányzik? Attól majd könnyebb lesz? Kötve hiszem. De azért kimondom: néha hiányzik. Példának okáért, most.

Vacsora közben történt. Épp tömtem a számba a krumplit, amikor eszembe ötlött a kérdés:
- Anya, Ex-gazdi nem telefonált, mi?
- De igen.
- Komolyaaaan??? Máris??
- Aha.
- Na és, mi van, mi van, mi van, mi van?
- Hát...
- Mi van már?
- Hát, azt mondta, úgy gondolja, hogy nálunk jó helyen lesz a kutyája..
- És?
- És hétvégén átköltözteti hozzánk.
- A házával, a kiskacsájával, a kiscsirkéjével, a pórázával, a mindenével együtt?
- Igen, minden bizonnyal.
- Juhííííí!!!

Nos, így lettem (leszek, elvileg vasárnap) kutyás. Ismét. A szám mostanra körbeérte a koponyámat és ezzel az eltorzult mosollyal gépelek.

Eddig nem beszéltem róla, mert nem volt biztos. Kocababonás vagyok (by Vásáry André, múltkor hallgattam valami interjút, akkor mondta), néha babonás vagyok, néha nem. Most babonáztam, és lőn.

Hétfőn délben meglátogatott minket Philip (a mammut). Megnézett minket, a kertet, a lakást és a macskát. Minden és mindenki szimpatikus volt neki, bár a macska oldaláról ez egészen másképp nézne ki. De mivel ezt most nem ő írja, következik az ömlengés Philipről.

Le kell szögeznem a tényt: ülve az Eb és én sacperkábé ugyanakkorák vagyunk, vagy ha nem nagyobb őnagysága. Első dolga az volt, hogy a fehér zoknimon az összes lábával áttaposson, mire mondtam neki, Phil, nem leszünk így jóban. De egészen magasról leszarta azt, amit mondtam, mert épp fontos kutatásban volt. Megette a macska kaját, megitta a tejét, vizét, megnézte mi van a konyhapulton, átgaloppozott a nappalin, összetúrta a szőnyeget majd átfutott a kerten. A maga 8 hónapjával alkalmasnak vélte az esős-trutymákos időt arra, hogy felderítse a kertet és felidegesítse a másodszomszéd nyalóka kutyáit. Amikor meglátta őket, én megláttam Philipben az igazi kutyát, beleszerettem abban az igazi retrieveres kiállásába. Gyönyörű! (nem vagyok elfogult.)

Rohangászott kicsit a kertben, egyszer legyőztem futásban, aztán bejöttünk és dögönyöztem. Igen, itt állapítottam meg, hogy nagyobb mint én. És erősebb és gyorsabb és szebb és okosabb és cukibb és nem vagyok érte se oda, se vissza. Az okosságát megerősítendőn, a nagy dögönyözések közepette úgy gondolta, hogy neki most rá kell ülnie a térdemre. És rá is ült, és maradt is körülbelül 10 percig. A 11. percben azt gondolta, hogy neki most játszania kell az én macskámmal, aki viszont nem gondolta így és háromszorosára fúvódva rontott neki (majdnem) a kutyának. De Philip okos volt, mert amikor egyszerre hárman (az ex-gazdi, Anyu és az új-gazdi vagyis én) mondtuk neki, hogy "NEM, a cica a barátod, jól kell vele viselkedni!" akkor egyből leült és megvárta míg azt nem mondjuk neki, hogy mostmár "támad!". De mi nem mondtuk, így ő csak okosan és elegánsan ült a szőnyeg közepén.

Az a jó még benne, hogy gyorsan megszáraz a szőre. Amíg kint ugrándozott a kertben majdnem totál elázott és a bent töltött nyolcadik perc után már egy száraz ebet nyúzhattam kedvemre.

Kivittük sétálni, mert én felhívtam a bőszen sztorizgató felnőttek figyelmét, hogy tán az eb menni akar még. Így hát Ex-gazdi felcsatolta a pórázt, új-gazdiék felvették a cipőt-kabátot és útnak indultak az ebbel sétálni. Phil e témában is sikert aratott. Egészen addig ült a nyitott (!) kapu előtt, míg nem mondta neki Ex-gazdija, hogy "jöhetsz". Szabad terepen aztán mindenfelé szaladgált, itt győztem le egyszer futásban. A túra legvégén átgázolt a pocsolyán, aminél azt hiszem kicsit eltorzult a fejem. Közben az Ex-gazdi arról beszélt, hogy át tudja szállítani az eb házát, kiscsirkéjét, kiskacsáját, satöbbijét és ebből arra következtettem, hogy a kutya hozzánk jön.

Míg én következtettem Ex-gazdi arra jutott, hogy most már ideje indulni. Így fogta az ebet, aki konzekvensen leült a bejárati ajtónk elé és elvitte. Búcsúsimiztem azért, hogy tudja, mi a helyzet. Majd következett a mondat, amit azóta is utálok: "na, jól van, majd akkor keressük egymást, hogy hogy legyen tovább! sziasztok!" Már elnézést, de mi az, hogy hogy legyen tovább? Találkozunk, mondjuk holnap, aztán kedden, szerdán és csütörtökön kérlek alássan és hozzánk szoktatjuk a kutyát. Pont, ennyi.

De mire ezt kimondhattam volna már azt vettem észre, hogy hiányzik az eb és már majdnem félek egyedül. Éjjel a nagy nem-alvásomban kitaláltam a helyét, egészen pontosan az ágyam mellett. Elgondolkodtam azon, hogy felengedem-e a koszos időben és egyáltalán a vajszínű ágyamra. Míg ezeken méláztam elaludtam és arra keltem, hogy ismételten hiányzik az eb. A hiány elhessegetése érdekében meghallgattam a Dog Song-ot, amit (természetesen) a kedvenc dráma- és kórházsorozatomból szereztem, de nem lett jobb.

Nem szeretem a bizonytalanságot, de ez a mondat "majd akkor keressük egymást, hogy hogy legyen tovább" minden csak nem bizonyosságot nyerő, mármint nekem. De most, várok. Aztán majd lesz valahogy, Mindenesetre most pont kutyasétáltató idő van. De türelmes leszek, annál nagyobb lesz az öröm. Vagy legalább is ezt próbálom magammal elhitetni.

Be kell valljam, az eleje nekem már tök homály. Meaculpa és egyebek, igen. Néha felbukkanak különböző emlékképek, amiken vagy sírok vagy nevetek. Attól függ, mifélék.

Ülök itt a 4 évünk fölött és egy mondat zakatol a fejemben. Előtörténetnek annyit, hogy veszekedtünk. Nagyon veszekedtünk, és kibújt az "élni akarom nélküled az életemet" szög a zsákból. Aztán pár nap múlva kiderült, hogyha ebből levonjuk a haragot és az indulatot akkor ez a mondat kerekedik ki belőle: "komolyan is gondoltam, legalábbis azt a részt, hogy élni akarom az életemet, de már nem emlékszem milyen az élet nélküled". Ez az a mondat, ami zakatol a fejemben.

A furcsa az, hogy én is ezen gondolkodtam azokban a napokban. Bár nem tudom, miért lepődtem meg, hiszen körülbelül a nap 24 órájából 12-ben arra gondolunk, amire a másik. A többiben pedig alszunk.

Alapjában véve különbözünk, de mégis egyezünk. Néha nem értem, hogyan tudjuk egymást már 4 éve elviselni. A "minden párhuzamosan áll éspervagy merőlegesen pihen a fiókomban. Ne morzsázz, mert meghalsz!" és a "tegnap csináltam rendet, de újra harmadik világháborús övezet a szobám. Ez nálam a rendezett káosz!". Amikor együtt vagyunk kicsit belémköltözik a "minden párhuzamosan áll!" élet- és rendfilozófia, plusz aktívan rettegek, hogy tényleg meghalok, mert morzsáztam.

Visszatérve: ennyi idő után már tényleg nem emlékszik az ember lánya, hogy milyen volt az élet ennyi idővel ezelőtt. Hiába próbálom tényleg elképzelni (nem mintha akarnám), de nem megy. Az első találkozásra kristálytisztán emlékszem, bár a gyászfátyol elborította az elmémet. Egyre (és kettőre) jobb-ban lettünk, bár én akkor még nagyon Gogóka voltam, de volt mellettem egy nagyobb (mások úgy mondanák, idősebb) valaki, akire felnézhettem, mert ugye ilyenre szüksége van az ember lányának. Innentől filmszakadás, például az első tábori élményekből is csak a (nem)alvás maradt meg.

Egy matracon tettük mi ezt, mert nem volt elég mindenkinek. Felváltva löktük le egymást, hol az egyik, hol a másik oldalon. Másnap, mint a mosott szar keltünk fel, aludni alig, senki mást sem hagytunk, nevettünk inkább. Megint filmszakadás és jönnek a mai napok.

Jó napok, szép napok, szeretem őket. A kapcsolatunk folyamatosan alakul, erősödik. Néha vissza-visszaesünk oda, ahol régen voltunk, de annak sosincs jó vége. Mindig szintre hozzuk. Még jó, hogy...  Azt gondoltuk, hogy megy nekünk ez más, magasabb szinten is, de rájöttünk, hogy ez bizony egyikünknek sem való.

Tegnap este megkérdeztem, hogy nem unt-e meg engem az alatt a pár nap alatt, amiíg vele voltam. És a válasz: "egyáltalán nem. 4 éve nem untalak meg." Ez a mondat is zakatol.

Amikor csak eszembe jut, megköszönöm neki a velem létet, a barátságot, a barátságát. Sokat jelent nekem. És, mint ahogy nagy példaképem, Vavyan Fable is mondja: "Barátság: finom fészekmeleg. Összegömbölyödsz benne, és jól érzed magad. Csak annyi kell hozzá, hogy megtaláld azt, akit szeretni mersz."

Megtaláltam, úgy érzem.