Az idei május 9 kicsit máshogy alakult, mint amit előre elterveztem/tünk. Kiscsaládunkban van egy hagyomány, minszerint ha valakinek a születésnapja szombatra vagy vasárnapra esik, azt azon a szombaton vagy vasárnapon kell megülni, amikoron a jeles nap van. Idén nem így lett, mert bár a születésnapom vasárnapra esett, de Enyi&Epi mostanra kaptak ajándékjegyet (van ilyen?) a nagy magyar légitársaságtól, a nagy Németországba, imígyen ők nem voltak jelen a jeles napon.
A terv a következő volt: délelőtt találkozom A.-val, kivel következő lépésként megjelenünk karonfogva a familiáris ebéden. Majdan familiáris ebédelünk, majdan tanulunk/filmezünk/kutyázunk délután, míg a família az úri kerültbe autózik (haza és Nagyizni). Ebből az lett, hogy karonfogva megérkeztünk a belvárosi kávézóba, majd mindenki megjelent a saját familiáris ebédjén, úgy értem, ő a sajátján, én a sajátomon. A tőle kapott virág itt mosolyog az asztalomon Fodor Ákos versei mellett és talán a pénteki nagyintézményi szünet lesz a kárpótlás a mai napért. Nem mintha mondjuk a mai napot kárpótólni kéne, A. szokta így mondani. Szóval, hogy ebéd a családdal. Műkedvelő és Műkedvelőné megérkeztek a szülinapos-lakba, amajdan innen indultunk el (ők ketten, Anya és az ünnepelt, vagyis én) a vendéglátóipari egységbe.
Végig azon gondolkodtam, "mi lenne, ha...", és a sor egészen hosszú. Már porzott a torkom, szóval egy kedvesnek tűnő barát mellett döntöttem, "aki dédelget, viszont akkorát rúg rajtad, mint egy ló". (aki rájön, miről beszélek, pirospont) Hát, rajtam nem rúgott se nagyot, se kicsit. Úgyhogy hazajöttünk, jóllakottan.
Nem sokkal a família elmenése után megérkezett Tortás, aki először találkozott a kutyaebbel. Teljesen le volt nyűgözve tőle (mármint Tortás a kutyától). Ünnepeltünk, barátnői csevej volt, jó volt.
Őszintén szólva, pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a kort (kórt), de ahogy érzem, itt vagyok. Vannak pillanatok, amikor megkérdezem, hogy megérte-e. Aztán gondolkodom, és gondolkodom, és gondolkodom...
