Tegnap délután 3 körül még azt gondoltam, hogyha végzünk Anyuval a gyárban akkor hazajövök és kialszom magam. Ebből az lett, hogy nem így lett.
Annussal megbeszélés tárgyát képezte az, hogy megaudiovizionáljuk Livius kabaréját a Nagyintézménynél. Így is lett, ámbár mivel A. (a név még mindig nem az igazi) is arrafelé végzett épp az okosodással, véle is sikerült összefutni. Meg az ő összes haverjával. Ha az egészet elmesélném, kisregényt írnék, ezért csak azokat a pillanatokat mesélem el, amik fontosak és jók voltak. Vagyis az egészet.
Kicsit időjárás-háborús övezetté nyilvánult a Nagyintézmény és annak környéke mikorra mi odaértünk. Eső, szél, vihar és egyebek, de szerencsére Annusnál volt esernyő, így nem áztunk el. A szemem és az agyam fáradtságának prezentálásaként nem vette észre A.-t, de mivel ő szemfüles, így hamar egymásra sikerült találni. (Két méterre állt tőlem, én pedig felhívtam, "szia! merre vagy?". Jellemző.) Ezután, mivel Livius kabaréjának se híre, se semmilye nem volt, megkerestük azt a helyet, ahol lehet zöld sör kapni. Igen, zöld sört. Elég érdekesen nézett ki, még szerencse hogy nem szeretem a sört. Bár, kénytelen voltam megkóstolni és megállapítani: a zöld sör jobb sör, mint a rendes sör. Törpilla, aki egyébként fiú, füzete a táskámban landolt, mert megérkezett ő egyszál füzettel az esőben.
Budoár körútra indultunk Annussal, otthagyva a sok kockát, hogy éljék bele magukat a kockaságba. Mi ketten voltunk az igazán bölcsészek a sok kocka között, ami, lássuk be, igazán mulatságos. Szóval, budoár körútra indultunk, de azért megálltunk az épület előtt valamiért (már nem emlékszem, hogy miért), valamit lelkesen magyaráztam (nem, nem ezért álltunk meg), mikor is, valaki megragadta a vállamat és fura kérdéssel reflektált az előző mondatomra. Kikerekedett szemmel, Rajzoló állt mögöttem. Lelkes üdvözlés helyett a jellegzetes "jajj, szia! te mit keresel itt???" kérdést szegeztem az arcába, aminek láthatóan nem örült. De azért válaszolt rá. Bemutattam őt mindenkinek aki számít, vagyis Annusnak és A.-nak (sajnálom, csak az A betűs fejezet volt meg az utónévkönyvben, amikor a barátnőm és a barátom lett). Amajdan ő is bemutatott mindenkinek, aki számít. Aki igazán számít, majd csak jövő hónapban jön, de Rajzoló megígérte, hogy majd neki is bemutat engem, én pedig megígértettem, hogy addig tanítsa meg magyarul.
Ezután a kis intermezzo után, megbeszéltük A.-val, hogy menjünk el kicsit sétálni. Illetve, nem megbeszéltük, hanem ugyanarra gondoltunk. Séta kell! Körbesétáltuk az északi épületet és közben olyan dolgokról cseréltünk eszmét, amiről a franc se gondolta volna soha. Se azt hogy megtörténik, se azt hogy beszélek róla, se azt hogy éppen Vele. Már-már elsírtam magam néha, de visszafogtam magam, hiszen közben mosolyogva, egymást átkarolva és sétálva beszélgettünk. Elég nagy az épület, szóval mindketten elmondtuk, mi bánt vagy éppen mi nem bánt, és boldogan, mosolyogva tértünk vissza a többiekhez.
Republic koncert és esőzés kezdődött éppen, de mi inkább a karaoke sátorba menekültünk, mint a "69-es úton" tomboló tömeg közé. A "69-es úton" dalcím egyébként Törpilla agyszüleménye, aki úgy mellesleg fiú. Szóval, hogy a karaoke sátorba bújtunk el az eső elől, ahol hangos éneklésbe kezdtünk. Borrrrzalmasan énekeltek ottan a fél- és egészrészeg emberek, ezért Törpilla elkezdett minket rávenni, hogy énekeljünk vele. Nem, nem, nem. Magam álláspontja az volt, hogy még pár évig ide fogok járni és nem szeretném ha felismernének a folyosón (már így is elég komplexusom van). Végül csak rávett minket, Annust, A.-t és engem, hogy énekeljünk méghozzá egy igen népszerű slágert, az I'm a barbie girl-t. Lányos összetartással szorítottuk egymás kezét Annussal, én pedig a dal háromnegyedénél belesusogtam a fülébe, hogy "basszus, ennek sose lesz vége!". De vége lett, ahogyan a hangomnak is. Vasárnap miniatürizált hangszalaggyulladást produkáltam, de azért az egész Barbie-dalt végigénekeltem. Énekeltük, bocsánat. Nem volt hajrázás, csak konszolidált Barbiek (és Kenek) voltunk.
Ezután már nagyon fáradtak voltunk. Annus is, A. is, nekem meg egy szál hangom sem volt, szóval hazafelé vettük az irányt. A villamos felé Annussal Quimby-t énekeltünk, próbáljuk (vagy legalábbis én próbálom) A.-t Quimbysíteni, de egyelőre nem sikerül. Annus tovavillamosozott, A. pedig elkísért engem a Ligetek népéig. Elképesztő, egyszerűen felháborító, hogy milyen trehány vagyok, de majdnem nem jutott eszembe, hogy nálam van egy mindenféle képleteket és számításokat önmagában elrejtő füzet. De végül eszembe jutott, kábé 8 perc után.
Hazafelé újfent megállapítottam: jó Vele. És csapó.
