Sokszor gondolkodtam, mi a legmegfelelőbb pillanat A szóra. Leginkább tettek kellenek, nem szavak, ezt tudjuk. Főleg most kell a tett, nem a szó.
Nincs is annál rosszabb, mint amikor annak akit szeret az ember lánya, úgy és olyan fáj, amit nem tud az ember lánya meggyógyítani. Ha a feje fáj, kap rá gyógyszert; ha éhes, kap enni; ha álmos kap egy párnát meg takarót és lehet aludni. De ha olyan fáj, amire nincs gyógyszer, ha ott belül éget és szorít, akkor csak egyet tehetek: ott vagyok. Vagy itt vagyok, de lélekben ott. Több variáció hirtelen nem jut eszembe.
Próbálkozom átgondolni, hogyan kellene cselekedni, de végül arra jutok, hogy ahogy majd a helyzet hozza. Már-már kicsit félek is talán, az aggódáson kívül, hiszen nem tudhatom ilyenkor mi a jó és mi a rossz. Csend és nyugalom, talán erre van szükség. De talán nem. Ki tudja? Igyekszem ott lenni és "csak ölelj"-ni.
De, az eféle szomorúságok ellenére, minden szép.
