Ebem keltett fél 7-kor, hogy tán ideje lenne összeszednem magam. Véletlenül orrba rúgtam, hagyjon békén. Egyetlen dologgal tud kiszedni az ágyból, ha a kedvenc papucsomat kezdi el "két perc múlva végzek vele" módon rágni.
Beleugrottam a kutyázós gatyámba, nyakam köré tekertem a téli sálat, felvettem a téli-kutyázós-hideg kabátomat, gumedli csimmával és indulás a szélbe. És a taft nem tart. A kutya meg bolond, mert majdnem kifutott a kukás autó elé. De szerencsére egy Gogo Yubari-s mozdulattal sikerült megfékeznem. Megcsúsztam ugyanis a sáron a gumedli csimmámmal (idegen szavak szótárában ez gumi csizmaként szerepel) és szolidan beestem a kutya elé. Ezzel teljesítve a "kutyámat a testemmel is védem, ha kell" parancsolatot.
Miután beértünk, megtörölgettem, valami őserejű késztetést éreztem: nekem most sütnöm kell. Kell! Elővettem hát a tepsit meg a muffin sütőformát, és elkezdtem gondolkodni: milyen muffint süssek? Régebben tudtam kívülről a meggyes muffin receptjét, de valószínűleg elfújta a szél. "Belerakom a muffinanyagot a formába, utánabaszom a meggyet és mehet a sütőbe." - A.-nak így szoktam előadni. Elővettem hát a muffinos könyvet és kiolvastam belőle: hat dkg muffinforma. Megdörzsöltem a szemem, ez bizonyára nem így van.
Végülis elkészültem a muffinokkal. Van kívül csokis-belül csokis, kívül csokis-belül meggyes, kívül csokis-belül csokismeggyes, sima csokis. Izzie (Grace Klinika) hozzám képest kutya füle volt. Valójában egy kezet fogtam, két kézzel egész délelőtt. Aztán dél után is.
Ez lett belőle, a neve: vígasztaló muffin.
