Vasárnap Nagyiztam. Valami megváltozott. A szemében. És bennem. Nem tudom megmondani. Csak ültem mellette, fogtam a kezét és nem zokogtam. Nem zokogtam, mert fogalmam nem lett volna, hogy mit mondjak neki, ha megkérdezi, hogy miért. Este nyomogattam az Arcomon a "Napi vers" alkalmazást és a következőt találta kidobni.
"Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet." (Ady Endre)
