Megint sok dolog történt, pedig csak egy nap telt el. Nekem pedig a terápiás íráshoz kell folyamodnom. Különösen, ha tényleg ezzel akarok foglalkozni...
A bukási arányom (magamhoz képest) igen magas. Egészen konkrétan: (eddig) háromból kettő. Tegnap kritikus nap volt, a kiborulás napja. Miután szocpoloskán elhasaltam, nem sírtam. Odabattyogtam az előadóhoz, aki beírta a kapát. Mosolyogtam a többiekre, szomorú szemmel újságoltam, hogy következő félévben csak vizsgakurzusként vehetem fel ezt a tárgyat. Elsuhantam az ismeretlen emberek mellett, a lábaim maguktól vittek, nem tudtam hová. A vécébe vezetett az utam, ott is a legutolsóba, ahol felaggattam a kabátomat a fogasra, ledobtam a táskámat a földre és mellé ültem. Kihalásztam a telefonomat a zsebemből, telefonálni akartam. De idáig már nem jutottam el, mert hisztérikus sírógörcs kapott el.
Mi történik velem? Csupa sikertelenség, miért történik ez? Itt ülök az ország egyik legnevesebb és legrégebbi egyeteménen, a 7. emeleti lányvécében, a koszos padlón és sikertelen vagyok. Nem folytathatom a félévet ebből a tárgyból, motyogtam, iszonyatosan szégyeltem magam. "Ezt nem hiszem el..hogy lehetek ilyen béna?" - zokogtam bele a táskámba (amit felvettem a földről, mert a feng-shui szerint a földön kimegy belőle a pénz). Anya hívott, de nem tudtam beszélni, csak azt hajtogattam, hogy nem sikerült - ezt is percekig tartott kinyögni. Felajánlotta, hogy eljön értem, aminek örültem volna, de nem tudtam megmondani, hogy mikorra tudom magam kiszedni a vécéből. Megjegyeztünk, hogy majd hívom. Szerencsére nem a legpublikusabb vécét sikerült kiválasztonom, mert a bent töltött egy óra alatt talán csak egy valaki jött be dolgotintézni. Szorongattam a telefonomat, használni akartam, beszélni akartam Vele, azt akartam, hogy tudja, sajnálom!
Valahogy sikerült összeszednem magam, megigazítottam a (lesírt) sminkemet és elindultam a kijárat felé. Dühös és szomorú voltam, valami nem rám valló dolgot akartam csinálni. Rágyújtani, inni valamit, csúnyán beszélni valakivel, kiosztani valakit. Az első nem rámillő dolog a bukás volt, talán nem kéne több ilyen. De mégis akartam, elhatároztam, elszívok egy cigit. El is határoztam, csak mire a megfelelő bolthoz értem a sírástól nem tudtam megszólalni. Így hát, felszálltam a metróra és felhívtam Anyát, jöjjön értem, nem bírom tovább (és persze közben tovább sírtam. Jelentem: szerintem az unokám esküvőjéig elsírtam a könnyeimet).
Itthon aztán fogalmam sincs, miket csináltam. Transzos-sokkos-öncsalódott állapotban dobáltam le magamról a vizsga hacukát és öltöztem át itthoni ruhába. (Ma reggel pedig csodálkoztam: jé, tegnap ez volt rajtam?) Anyunak, akármennyire haragudtam rá (is) könyörögtem, hogy ne hagyjon itthon egyedül, de muszáj volt elmennie. Arra az időre, míg egyedül voltam, csinált nekem teát és lekváros kenyeret, nehogy bajom legyen. Én ezzel mit sem törődve füstöltettem a billentyűzetet és írtam le a gondolataimat, már könnytelenül, hátha megjavíthatom, amit elrontottam. Aztán valahogy ágyba kerültem, és mély álomba merültem.
Epi érdeklődő telefonja ébresztett, aki kedvesen megérdeklődte, hogy mi volt, majd nyugtatgatott, hogy ezzel nem dőlt össze a világ. Ettől kicsit jobb kedvem lett, mert magammal még csak elszámolok valahogy, de velük... az az igazán nehéz ügy! Viszont valószínűleg a műholdjai is látták, hogy mekkora gödörben ülök, ezért átkapcsolta magát a megértő állapotba. Róla el is tudom képzelni, elég szenzitív ehhez. Enyi viszont nagyobb falat. De az ő férjeura kibékítette őt a mérgével és csak egy kisebb "akkor most tessék ráhajtani és átmenni a következőn!" adagot kaptam. Ezt még el tudtam viselni.
Este felbukkant a listámon, kiről azt hittem, hogy elveszítettem örökre. Hihetetlen dolgok kerültek elő a beszélgetés során, hihetetlen dolgokra ébredtem és jöttem rá. Meghatározni még mindig nem tudom, de most már nem is akarom. Ezek a dolgok itt voltak eddig is, csak én "vak voltam, ki egyszerre fényt lát és süket és néma, mert nem figyeltem arra, hogy mit mond bennem az Isten". Miközben beszélgettünk, ezt hallgattam és megvilágosodtam. Nem minden része szól rólam/hozzám/nekem, de amit meg kellett, azt megértettem belőle. Mikor már meguntam ezt a dalt, bekapcsoltam a tévét, épp Dr. Csont ment, már épp a vége volt. A következőt hallottam benne: "Társak vagyunk. Az életünk múlhat azon, hogy megvédjük egymást."
Mostanában, így a vizsgaidőszak nagyon végén, így.
