Valahogy minden olyan semmisnek tűnik, minden csak úgy elhalad mellettem. Repülők szállnak le és fel, én látom őket, nem írták be a jegyemet, amiért küzdöttem, mérges vagyok, Anya kiteregeti a vizes ruhát, én segítek neki.
Tortás felhívott a mobilomon, a csápjaim valami bajt éreztek és aggódva felvettem a telefont. Gyorsan visszahívtam inkább otthon, mert ez nem mobilos beszélgetés. Egy sokkot kapott lány szipogott bele szavakat a telefonba, én pedig próbáltam őket összerakni. A barátnőm továbbra is remegő hanggal mondta a szavakat, az arcomra pedig megdöbbenés ült ki. Hihetetlen dolgokat mondott, úgy éreztem, hogy amíg beszél, az itthoni nadrágomat utcaira kell cserélnem, taxiba kell pattannom és mellé kell ülnöm, mert ő ezt egyedül nem bírja elviselni. Fognom kell a kezét, meg kell őt ölelnem és elmondani neki (ha már kicsit megnyugodott), hogy ne haragudjon rám, mert bántani akartam. Mellé kell ülnöm és vele kell lennem, mert Az Élet című könyvből a "hogyan éljük túl, hogy ittmaradtunk?" fejezetet én már elolvastam.
Vele kell lennem, mert egyedül nem bír megbírkózni azzal, hogy mostmár ő is egy ittmaradó a sok közül, hogy valaki meghalt fiatalon, akit szeretett, hogy nem mondhatja el többet neki az érzéseit. Gyötri a bűntudat, hogy nem volt jó barát, hogy felesleges dolgokon kaptak össze, hogy hanyagolta azt, aki már nincs ezen a földön.
Engem is sokkolt a hír, nemrég még mesélte, hogy hol szeretne tovább tanulni Nagyintézményileg. Nyugodj békében, Táncoslány!
