Ha az érzelmi viharokban való önsodortatás olimpiai szám lenne, én lennék a bajnoka.
Tegnap jegybeíratáskor, akaratom ellenére, sikerült összefutni L.M-el. Mikor meglátttuk egymást a Nagyintézmény folyosóján, ő megtorpant egy pillanatra, én pedig elakadtam a beszédben. Egy ideig a szemem sarkából figyeltem, mert kíváncsi voltam: vajon odajön-e hozzám vagy elegánsan elhalad mellettem? Valójában már messziről éreztem, hogy érkezik, csak nem tudtam, hogy merről várható. Megálltunk egymással szemben, pár pillanatig csak néztük egymást, majd szinte egyszerre megkérdeztük egymástól, kinek merre van dolga? Nekem volt még dolgom és ő jött velem, valami ócska kifogással. Úgy tettem, mint aki szarik rá, de titkon örültem neki.
A Nagyintézmény kapuit átlépve azonban valami furcsa érzés ült a mellkasomra, nem bírtam tőle szabadulni. Próbáltam nem ránézni, a szemébe semmiképp, elregéltem neki a vizsgaélményemet, miközben a térdem alig tartott, a gyomrom remegett. Fohászkodtam, hogy ő se nézzen az én szemembe, mert akkor biztosan megszegem a magamnak tett ígéretet: pasi előtt nem sírok. Elszoktam a vágtázásától, mentegetni kellett magam, hogy miért nem hallom, amit mondd. Miközben mentegettem magam, azon gondolkodtam, hogy hogyan rázhatnám le őt, de a lelkem nem akarta ezt. Vagy inkább a szívem.
Mikor megérkeztünk A megállónkhoz, természetesnek vettem, hogy ő is leszáll. Vártam a kezdő lépést, de ő még beszélt hozzám. Hirtelen ráeszméltem, hogy ő talán nem száll le, de azért megkérdeztem: jön vagy marad? Miközben ez a három szó elhagyta a számat, elkezdtek pörögni a mozgólépcsőzésünk, metrózásunk szép képei, és azt éreztem, hogyha most tovább beszélek, zokogni kezdek neki. Ő tovább villamosozott, így én csak intettem neki, és rohamléptekben leszálltam a kombinéról. Amilyen gyorsan tudtam, lerohantam a metróhoz és csak ott kezdtem el sírni.
Meg akartam élni ennek az érzésnek minden pillanatát. Hát, talán túlságosan is sikerült. Akárhogy is volt, szerettem ezeket a pillanatokat. Hogy azt éreztem, tartozom valakihez, hogy amint kilépek a logikátlan zéhá terméből, valaki ott fog rám várni és őszintén meg fog kérdezni a szerintem-eredményről. És azt sem felejtem el soha, ahogy akkor magához ölelt. Azt hiszem, jó volt, szerettem ezt. És most meg hiányzik.
Néha csak keringek magam körül, sokáig nem értem, miért. Aztán rájövök, hogy az elmúlt pár hét képei peregnek a szemem előtt. Akkor jó volt, most rossz. Majd jobb lesz, mert meg fogom szokni, hogy olyan lesz, mint annak előtte volt.
