...ízlelgettem a mi szócskát és gondokolkodtam a délutánon. Kevés olyan dolog van, amire nem találok szavakat, de ez a mai délután ilyen volt.
Zenei Anyámmal találkoztam és sokat beszélgettünk. Az otthonába hívott, ami különösen melengette a szívemet. Számomra az otthon nem olyan, ahova bárkit csak úgy meghívok, nálam ezt ki kell érdemelni. Ő is ilyen és én (mint a mellékelt ábra mutatja) kiérdemeltem. A megbeszélt időpont után néhány órával később érkeztem, mert Zenei Anyámnak intéznivalója akadt. Ha nem éreztem volna ennek az intézésnek a súlyát, haragudhattam volna, hogy az utolsó pillanatban szólt, de így nem. Különben sem vagyok haragos. Megbeszéltük még azt is, hogy közösen fogunk kutyátsétáltatni, úgy értve, az ő 50 kilós kiskutyáját. Plusz, elvittem hozzá az elveszett-de-megtalált Öreg Hölgyet, hogy hangolja be nekem, mert én nem vagyok rá képes.
Miután letelepedtünk a vajszínű kanapéra (ami szinte, mint az enyém), kért engem, meséljek, mi van velem. Egyetem, sikertelenségek, család, barátság, szerelem, bla-bla-bla... Ahogy a mindennapi dolgokról való mesélésből kizökkenve ránéztem, elképedtem, milyen szomorú az arca. Egy hajtűkanyarral becsuktam az "Életem története mióta nem találkoztunk" című könyvet és megkérdeztem, ő hogy van. A válaszát "Élete története mióta utoljára találkoztunk" című könyvben tudnám megírni, de ezt csak akkor tenném, ha megkérne rá. Elfújták azt, amit ő 30 évig építgetett, amiért élt, amit szeretett. Az az ember tette tönkre, akiért csinálta; egy olyannal karöltve, aki munkájában hasonló, mint ő csak fiatalabb kiadásban.
Ahogy gubbasztottunk ott a kanapén, csontomig hatoltak a szavai és velük együtt a fájdalma is. A beszélgetésünk közepén beszúrt egy mondatot, ami azóta is a fülemben cseng, mintha mindig mondaná. "Most teljesen úgy, annyira őszintén beszélek veled, mintha a lányom lennél." Meglepő, szívszorító, fájdalmas dolgokról mesélt nekem egy olyan ember, akit példaként fogok említeni mindenkinek míg élek (sőt lehet, hogy utána is). Nem csak azért, mert meghatározó személye az én kicsiny életemnek, hanem mert elképesztő dolgokat tett és tesz még ma is. "Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő."
Félelemről, bánatról, csalódottságról, még mindig lángoló szerelemről, gyászról, szülőkről és soha el nem engedésről beszélgettünk és én nem akartam onnan eljönni. Nem azért, mert épp ráakaszkodási kedvem volt, hanem mert éreztem azt, amit érez és ilyen érzésekkel az ember nem maradhat egyedül. Mindennap ilyen súlyú bánatot nem hordhat, nem kelhet fel vele, nem létezhet ezzel együtt. És ezt néha ő is így gondolja. Ez a mondat, ami többször is elhagyta a száját, úgy hasít belém még most is, mintha 10 kés volna. Hiszen mióta komoly, iskolás vagyok követjük egymás életét, (ámbár csak részben, de) benne vagyunk és bizony, nem hiába lett ő az én Zenei Anyám. Rengeteg dolgot meg tudok vele beszélni, rengeteg dolgot máshogy, érett szemmel lát és ami fontos: kívülről. És ez, a mai nap után, rám is igaz. "Szeretném fogni a szavakat, és javasként gyógyítani velük."
Amit megígért nekem az a közös kutyasétáltatás volt, az ő 50 kilós kiskutyájával. A kutyával csak pórázon és méteres távolságban találkoztam eddig, viszont ma ő várt engem, mikor felértem az emeletre. Kicsit meglepődtem, ritkán fogad engem egy rotweiller. Azért kellett Zenei Anyám segítsége az első közelítéshez, mert hiába édibédicukorbogár azért mégis csak erős (és kicsit félelmetes). B., aki új és szereti Zenei Anyámat megkérdezte tőlem én vagyok-e 50 kiló, mint a kutya? Ezt kedves kis bóknak vettem, majd közöltem, hogy nem, de a súlyom valódi, kilóban mért értékét nem árulom el.
Elsétáltattuk a kutyát sokáig, és közben újra beszélgetni kezdtünk (hiszen nem lehet némán egymás mellett bandukolni kutyával). Bár a Duna közel volt, mi megint olyan vizekre eveztünk, ahol korábbi tudomásom szerint víz sem volt, nem hogy bármiféle evezőeszköz.
Zenei Anyám meghallgattatta velem azt a zeneművet, amelyet kamarazeneileg játszanak és közben néhány képet mutatott a messzi vidéki turnéról. Miután az idő egyenletes léptekkel haladt afelé, hogy ne érjem el az utolsó metrót, le kellett őt állítanom (nem az időt), de megígérte: még visszatérünk erre. Elszóltam magam, hogyha most nem indulok el akkor sajnos itt kell aludnom. "Hely lenne és még pizsamát is adnék, de Anyukád kitérne a hitéből."
Megölelgettem, ha jól emlékszem, háromszor, majd elköszöntem szépen B.,-től, aki új és szereti Zenei Anyámat, megköszöntem a vendéglátást, megdögönyösztem a kutyát (jaj, de nem akartam eljönni), elültettem a következő találkozás magját és kiléptem az ajtón.
Visszagondoltam arra, ahogy ott gubbasztottunk a kanapén és arra, ahogy könnybe lábadt a szeme. Még sosem láttam ilyennek. Én is sírni kezdtem és eszembe jutott egy Coelho idézet. "(..)Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében,- hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani."
Ha valaki hirtelen a sötétből elém ugrott volna és megkérdezte volna, hogy milyen volt a délután, (azonkívül, hogy sikítottam volna, mert halálra rémített) nem tudtam volna semmit mondani. Ez volt a szavakkal kifejezhetetlen délután.
