Össze-vissza bonyolódik Az Élet, öröm is van, bánat is, méreg is, fáj is, jó is. Nem is tudom hol kezdjem...
Mai nappal sikeresen megbuktam a második vizsgámon is, pedig ez nem szokásom. Nagyon nem. Mindkét tárgyra 5-5 napot tanultam és megbuktam, míg mások tegnap kezdtek el rá tanulni és 3-ast meg 4-est szedtek össze. Nincs igazság a földön!
Ezután Tortással találkoztam, megbeszéltük, hogy leülünk és beszélgetünk. Sokat. Késtem 5 percet, mert mire a jegyeket beírták az indexembe eltelt vagy fél óra. Sikerült is elkerülnünk egymást, és mire összeigazítottuk az utakat Tortás sírva futott felém. Pillanatra megrémített engem ez a jelenet, mert sosem láttam még ilyennek. Amikor megérkezett, ölelő és támogató karok fogadták. Annyira szerettem volna valamit mondani neki, folyamatosan Csibikénél olvasott valami járt a fejemben: "Szeretném fogni a szavakat, és javasként gyógyítani velük." Simogattam a haját, szorítottam, de ő csak egyre jobban sírt. Aztán én is sírtam, de ezt csak alig láthatóan, hiszen a támasz nem sír. Elkombinéztunk egy megállót, és én nem tudtam őt megnyugtatni. Szavak nem jutottak eszembe, inkább csak mellette voltam és tartottam a vállamat, mert nem tett ő mást csak zokogott bele. Közösen kitaláltuk, hogy hol üljünk le egy kicsit, hogy összerendezzük a dolgainkat mielőtt metrózni indulunk.
Próbáltam, amennyire lehet, nyugtatni őt, fogni a kezét. Hagyni mesélni, hiszen másképp ezt nem lehet feldolgozni. Engem nem érdekelt, hogy múltat vagy jelent mesél, a hangja volt a fontos. És, ahogy hallgattam egyre jobban éreztem, felnőtt lett ő is. Másnéven: ittmaradó. Elmentem vele a dolgára, aztán hazakísértem, nem bírtam volna őt egyedül hagyni. Mi, ha együtt vagyunk, mindig csinálunk valamit... vásárolunk, valahol ebédelünk, de ma egyszerűen csak voltunk. Ha jött szó, kimondtuk, ha nem jött, nem mondtuk. Ha mélyről jött, átszerveztük az egész testtartásunkat, ha pedig csak úgy beszélgettünk akkor flegmán ültünk egymás mellett. Néha tenyerembe tette a kezét vagy a vállamra hajtotta a fejét, én pedig ott szerettem volna maradni vele egészen addig, míg azt nem mondja "köszönöm, jól vagyok".
A legborzasztóbb az egészben az, hogy a világ, az iskola, Az Élet nem áll meg attól, hogy ő már nincs velü(n)k. Miinden megy tovább. Holnap például "Van-e Isten?" esszét kellene írnia Tortásnak. Erről most kitűnően tudnék, órákat körmölni úgy, hogy a végére kitagadna a református egyház. Nem áll meg, minden megy tovább. Tanulunk, dolgozunk, vizsgázunk, utazunk, néha nevetünk, idegeskedünk, elámulunk. De vajon nem felejtjük-e el azt, hogy eközben sok fontos dolgot elfelejtünk. A megbecsülést, a köszönetet és a szeretetet.
Mielőtt beszálltam az autóba, kedvenc barátnőm lelkére kötöttem, hogyha bármire szüksége van, hívjon. Bármikor. Leginkább azt sajnálom, hogy tényleg nem tudok javasként meggyógyítani mindent a szavaimmal. Pedig úgy segítenék...
