Miután felébredtem, sőt talán már tegnap este is valami fura űr költözött a lelkembe. Az űr nem új, csak most úgy gondolta, előlép egy kicsit. Szerintem kisebbségi komplexusa van, ha kicsit nem foglalkozom vele (Vele) akkor egy idő után elkezdi a menetelést és addig toporzékol, amíg észre nem veszem.
Időszűkében és hidegben álltam a villamosmegállóban (a villamos persze nem jött, fájt a torkom és szomorú zenét dobott a telefonom zenelejátszója) elszirénázott mellettem egy mentő. El is sütöttem magamban a tanult poént, "Ilyen rosszul volnék?", de ebben a pillanatban rájöttem, mi az ami 4 órája üresen kong bennem. A hiánya, ami fáj és éget belülről. Ha nem lenne ez a csekélyke plusz erőm, amit a reggeli meleg zuhany adott nekem, összerogynék a villamosmegállóban. Első helyet harcoltam ki magamnak, hogy fel tudjak szállni a következő villamosra, de mégis hátrébb kellett húzódnom és meg kellett fogódzkodnom a korlátba, mert különben tényleg összeestem volna. Eltekintettem a messzeségbe, próbáltam másra koncentrálni. Napraforgók, lepkék, madárkák, futkározó gyerekek, az összes jót a tudatomba akartam erőszakolni. Félig-meddig sikerült vagy legalábbis annyira, hogy fel tudjak szállni a sárga járműre.
Amikor a Nagyintézmény megállójához érve leszálltam, megint minden jó lett. Igaz, hogy még mindig késésben voltam, de a torkom fájása enyhült, gyorsítottam a lépteimen, hogy ne késsek sokat. Gyorsan elment a nap, hoztam a formámat (ami a rengeteg oldalas jegyzetelést illeti) és még az egyik tanárommal is egymásra köszöntünk a folyosón. Nem csak egy vagyok a százhúszból, fura érzés. Próbáltam elintézni a tanulmányi osztállyal, amit el kellett és felvéstem a "Ne felejtsd el!" füzetembe a megvételezendő könyvek listáját, árát és felkutatási helyét. Hoztam a formámat, említettem már?
A metrón pedig Lábujjhegyen-t olvastam, még élvezem azt a hetet, amikor nem temet be a szakirodalom. Közömbös a cím, fogynak a sorok, a bablevesről olvasok majd a torokfájásról. Közben ismét érzem az űrt, hogy fáj, hogy éget, de igyekszem az olvasásra koncentrálni. "A torkom száraz, de a fájdalom, amit este éreztem, elszállt belőle. Halkan krákogok... Nem fáj. Az ujjongáson túl arra gondoltam, vajon hová lesz ilyenkor. Hová tűnik a fájdalom. Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott áll lesben valahol egy sötét szögletben, és csak a pillanatot várja, hogy felbukkanjon. Hová lesz? A leghihetőbb, hogy bennünk marad. Itt van, láthatatlanul. Elnyúlik, elterül, nincs is. Nem érzünk a jelenlétéből ilyenkor semmit. Pedig biztosan itt ólálkodik. Hogyan tudna másképp, ha akar, egy másodperc törtrésze alatt elhatalmasodni rajtunk. Hogyan tudna rögtön és azonnal úgy fájni... De most nincs. Nincs sehol. Nem fáj semmi."
Mire végigolvastam a bekezdést, természetesen, újra fájt és égetett. Fel is néztem egy pillanatra a könyvből, mert ezek után nem érdekelt a bableves-téma megint. A metró éppen feljött a felszínre, a Nap megvilágította a fekete betűket és újra azt éreztem, hogy 2006 van, március, napsütéses tavaszi csütörök délután. Az a csütörtök délután, amikor azt éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéből, hogy ennél jobban nem konghatok az ürességtől, hogy ennél fájdalmasabb nincsen. Aztán újra 2010 lett, február, napsütéses téli kedd délután. És én azt éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéből. Mert nem hívhatom fel, mert nem kérdezhetem hogy miújság?, mert nem bosszankodhatok a látszólag semmilyen kapcsolatunkra. Hogy nem várhatom a pillanatot, amikor visszahív és nem mosolyoghatom bele a telefonba az örömömet, hiszen oly' ritkán beszélünk. Mindezt persze lopva, mert ilyenekről sosem beszéltünk.
Pedig néha úgy felhívnám és megkérdezném tőle, hogy mit szól ahhoz, hogy már megnőttem és egyetemista vagyok. És, hogy épp az egyik álmom válik valóra. Azt hiszem, büszke lenne és talán, ha elolvadt a hó és minden biztonságos, elvinne hogy megint együtt nézzük a Velencei-tavat a kedvenc helyemről.
