Leterített a betegség, ma sem tudtam kilépni itthonról. Kétes eredetűnek érzem a kórt, mert a tüdömből/ről/ben a háziorvos nem hall semmit, pedig nekem bizony fáj. Ezért ágyba parancsoltak, és mit csinál az ember lánya egész nap az ágyban (ha egyedül van)? Olvas. Én is azt teszem. Már nem tudom pontosan, hogy ZénóZebulontól kaptam-e ezt a könyvet (is) vagy én vásároltam magamnak azon a péntek délutánon, lényeg a lényeg: A Piedra folyó partján ültem és sírtam-ot olvasom most, nem mondhatni, hogy villámsebességgel. Be kell látnom, nehéz könyv, tömegközlekedési eszközön nem is szoktam olvasni. Csak itthon, ágyban, párnák közt.
A mostani válságos időkben, inkább beszéljenek helyettem, az érzéseimről a híres írók. Kavalkád van bennem, csomók vannak az életemben, amit nem tudok megoldani. Inkább kötök még rá párat, hogy még esélyem se legyen elejét venni a dolgoknak. Ezektől a csomóktól viszont fizikailag rosszul vagyok, nem szeretem ha nincs rendben az életem, ezért inkább magamba költözöm, a varázstakaróm alá.
Coelho viszont mutatott nekem valamit, amivel ez az egész megoldható lenne. Vagy legalább is A Másik azt csinálná, amit én valójában szeretnék. Bolondítógyógyító A Másikat szuperegónak hívta, és talán (ebben az egy dologban) igaza van. Mégis inkább Coelho-hoz fordulok, aki kicsit hosszasan ugyan, de elmondja azt, amit én valójában szeretnék.
"Itt vagyok ebben a szobában - gondoltam. Távol mindentől, amit megszoktam, egy faluban, ahol még soha nem jártam. Olyan dolgokról beszélgetek, amik azelőtt soha nem érdekeltek. Miért is ne tehetnék úgy - pár percig -, mintha más lennék?
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni. Szeretni a férfit, aki szeret. Igen, ez az a nő, aki lenni akarok - és aki egyszer csak megjelent, s akivé átváltoztam.
Éreztem, hogy a lelkemet beragyogja egy Isten jelenléte - vagy egy Istennőé -, akiben már rég nem hittem. És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja a testemet, és leül az egyik sarokba.
Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat.
Láttam, hogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságában tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit. Az eljövendő szerelmet eleve elutasítja az elmőlt szenvedések miatt."
