A számmisztikusoknak nagy ívű feladatot adok most ezzel a két számmal. A két kedvencem egyébként, ma mégsem ebből az okból találkoznak. Mégis kell ide egy számmisztikus...
Van egy klub, az Ittmaradók Klubja. Ide nem belépsz, hanem bekerülsz. Sokan próbálnak együtt érezni, de amíg át nem élik... nem tudhatják. Vannak pillanatok, amikor nem tudom, hogyan létezzek egy olyan világban, ahol nincsen Ő. És most azt érzem, hogy ez soha nem is fog megváltozni.
Persze, vannak akiknek ez már megváltozott, ők már tudnak. Mással. De ez nem baj, elfogadom. Csak kíváncsi vagyok, ma hogy érzik magukat. De ezt nem fogom megtudni, soha. Bárcsak én is tovább tudnék lépni. De nem tudok. Nem jutok túl rajta, nem lépek tovább. Azt hiszem, hogy igen. Még talán azt is, hogy már megtettem. De hirtelen itt lesz velem, olyan közel, hogy azt hiszem, megértinthetem Őt. Aztán mindez csak megismétlődik újra meg újra, és nem vagyok képes továbblépni.
Ma feketébe bújtam, virágot vettem és mécsest gyújtottam, számszerint négyet. Igyekszem nem mutatni, hogy a mai napba beleszakad a szívem, hogy egy darabban kiesik a lelkem. Hogy szinte rosszul vagyok, annyira hiányzik. A kedvenc kórház- és drámasorozatomban láttam, hogy valaki szívinfarktust kapott a hiány miatt, de gondolom ilyen nincs a való életben. Csak a hiány van, üresség és fájdalom.
Mostanában egyre többször jut eszembe és az is, hogy mennyi mindenről tudnék vele beszélgetni. Felhívni és konkrét dolgokat kérdezni vagy csak úgy beszélgetni. Hogy holnap zéhá, hogy félek tőle, hogy Anyuval nem jövünk ki jól, de ezek előtt kérdezgetném magáról. Hátha egyszer valamit meg is tudok.
A legrosszabb hazafelé volt. Már túl voltam a Nagyintézményen, már csak haza kellett érni. Csak álltam a buszmegállóban a temetőnél, a virágot már megvettem, esett rám az eső és én teljesen üres voltam. Csak néztem ki a fejemből, nem voltak gondolataim. Büszke könnycsatornákkal rendelkezem, egészen addig nem engedtek amíg azt nem érezték, hogy elég esőcsepp van az arcomon ahhoz, hogy az emberek ne fedezzék fel a könnycseppeket.
Azt hiszem, el tudnék most szaladni a Királyok városáig, hogy üldögéljek egy kicsit azokon a helyeken, amiknek számomra jelentőségük és jelentésük van. Szükségem lenne az ilyen fajta közelségre, hiszen olyan régen voltam ott. Visszalopni a jelenbe azokat a pillanatokat, amik már elmúltak, amik nem születnek újjá. Csak azért, hogy ne fájjon annyira, hogy ne érezzem magam üresnek, nyomorultnak és kicsinek. Az idő majd segít? Hát nem, nem segít. Csak egyre rosszabb. És, ami még pont azon a bizonyos i-n, hogy rosszabbul viselem az egész mai napot, mint amire számítottam.
